A 48-as tér

Az első összefüggőnek mondható foszlányok és a későbbi, fontos állomásokon elraktározott emlékek valami furcsa okból e körül a tér körül érnek össze.

Hat évesen kezdődött a történet. 

A 48-as tér a Szent Mór Kollégium és az egyetem épülete által közrefogott kicsike park. Nem számozott tér (olyan is van sok ugye), hanem (mily meglepő) a szabadságharcról kapta a nevét és egy Petőfi szobor áll a közepén ma is. Emellé a tér mellé jártam én iskolába. 

Akkoriból  nagy, árnyas fákra emlékszem, amik alatt jó volt üldögélni a fűben. Sok pad is volt, azok a hagyományos cikornyás-tekeredős vasöntvényes padok, kopott pirosasbarna lécekkel. A sétálórész sárga aprókaviccsal volt felszórva, még ma is megvan az a bosszantó érzés, hogy azon mennyire nem lehetett nyáron közlekedni, mert forró volt, rettentően porzott és belement a papucsomba vagy a szandálomba - amúgy még zárt cipőbe is be tudod pofátlankodni. Esőben felitta a vizet és cuppogott, hidegben meg összeállt és csúszott. Cserébe legalább szép volt. 

A régi távolsági buszmegállóhoz az utat minden nap a parkon át vágtuk le, sokszor megálltunk hogy a sarki presszóban ötven fillérért vett fagyinkat elnyaljuk, vagy, hogy éppen csak lekéssük a buszunkat és a következőig legalább legyen hol rohangálni és rosszalkodni.. a többieknek. Nekem többnyire a padon olvasás jött be. Ma is tudom melyik padon olvastam a Rejtelmes szigetet és melyiken a Szőke ciklont, melyiken a Nyakigláb apó-t és melyiken az Opál Opel Utasai-t vagy a Kaland a panzióban-t, a Szíriusz kapitány sorozatot... 

Én kevesebb baráttal és több könyvvel operáltam. Többnyire az iskolai könyvtár és a park között ingáztam...

Összehányták a gyerekek az összes táskát és iskolaköpenyt egy rakásra, és világgá játszották magunkat mindenféle akkori foglalatossággal amik ma már kissé nevetségesnek tűnnek.

Szinte az összes iskolai ünnepség is ezen a téren lett megtartva, koszorúztunk, verset mondtunk, énekkar, pátosz, igazgató... általában az évnyitó és évzáró is ide jött, szocpolgeneráció lévén az iskolaudvar sokszor kicsinek bizonyult nekünk.

Apám  utolsó éveiben a Szent Mór Kollégiumban dolgozott, ahol amúgy mindenki ismerte és szerette. Apát sokat nem látogattam ott, mert általában éjszakában dolgozott. Emlékszem mennyire fájt neki abban az időben, hogy harminchét év rendes szakmunkás munkaviszony után ötezer forint rokkantnyugdíjat állapítottak meg neki. Muszáj volt egy háromnegyed állást vállalnia és nem is érezte a portás és karbantartó munkát alantasnak, a munka az munka, így legalább sok ideje volt olvasásra. 

Viszont mindkét domestosszagú nagymamám is innen ment nyugdíjba hosszú-hosszú takarítónői karrier után. Nekem borzasztó kényelmes volt, hogy bármikor beugorhattam a parkból oda, mindenki ismert engem is és mindig kaptam Sió levet meg pogácsát, és sok nyálas puszit valamelyik öreglánytól. Emlékszem a kupi (takarítónők így hívták a személyzeti szobájukat) szagára, ahol keveredett a füstölt kolbász, a kenyér, a savanyúság, a szappanillattal, a kikopott, virágos terítő műanyagos bukéjával fűszerként némi doh és az omló vakolat, kis pinceszaggal keverve. Nyáriszünetkor (mikor az egyetemisták sem voltak már augusztus felé) nagytakarításkor - kb 8 éves koromtól - kötelezően választható feladatom volt bemenni segíteni. Annyi előnye volt, hogy addig is felmentést kaptam a kertimunka alól amit meg otthon kellett végezni.

Az idő alatt nekem is hipószagom volt három hétig, fel-le ugrabugráltam, vödröt ürítettem, segítettem ablakot pucolni, szemetet hordani, függönyt le és feladni a magas, hosszú ablakoknál. Eközben  anyai nagyanyám (a másik nem sokkal később nyugdíjba ment) mesélt a jövő nagy orvosairól... - az évi rendes rémtörténeteit, csak miheztartás végett és azért, hogy lerombolja az idolokat. "Mer megin berúgtak mint a disznó és valamelyik mocsok beleszart a zuhanyzóba." vagy "...kislyányom az egy drága szünyeg volt, kibaszták a badellába mer össze volt hányva. Én kimostam és hazajött velem..." "Ezek??? Nékem az nem ember, aki beleszarik a gatyájába és kidobja az ablakon...." 

... és ablakpucoláskor is a teret láttam. Akkor a nyári árnyas teret. 

Aztán iskolakezdésre a faleveleken ropogtattam át rajta. Ma is látom a  rakottszoknyás, fehér térdzoknis, szandálos kislányt kevés baráttal aki akkor voltam.  Addigra már rég felépült az új buszpályaudvar, nem is arra kellet volna mennem. Csak szerettem ott üldögélni a könyveimmel meg a szendvicsemmel, meg tudtam hogy a mama félháromkor végez, addigra már a koli bejáratnál vártam  kavicsokat rugdosva és együtt mentünk haza. Útközben reménykedtem, hogy beugrunk a vásárcsarnokba és leugrik nekem némi házinápolyi, vagy ha nem, hát úgy is jó, a mamának feneketlen és nehéz táskája volt, mindig akadt benne valami friss kifli meg párizsi. 

Felnövekedve, a térre még mindig sokat jártam. Addigra csak a könyvek változtak. Meghalsz tengerész, Szakasz, Galaxis Utikalauz. Randik, szerelmek, csókok helyszíne  lett az mindenkinek. Az egyetem közelsége miatt (valamint két középiskola és gimnázium is volt a környéken), mindig rengeteg fiatal üldögélt, heverészett szanaszét. Biztos vagyok benne, hogy intim együttlétekre is alkalmat adott a bokros aljnövényzet. Hányszor hallottam "holnap is itt a téren hatkor... "  Az én kicsi általános iskolámat addigra bezárták, a hetvenedik évét már nem érte meg. 

Mire elkezdtem a nővérszakot már kevesebbszer jártam arra, de a kevesebb alkalom is heti legalább egy látogatás volt mamához. Csak úgy. Megszokásból.

Tizenkilenc múltam, mikor egy őszi nap apám elment dolgozni és többet nem jött haza. A téren a szobor mellett egy padon próbált levegőhöz jutni, aztán a mama gazember orvostanhallgatói próbálták megmenteni, de hiába.

Én azóta nem voltam arra. A koleszban sem pedig a mama még ott dolgozott több mint öt évet ezután, de én sose többet nem mentem oda.

Ez az én módszerem. Befedni, eltakarni, kiírni, eltenni. Mintha egy időre nem létezne.

Gondolom egyszer majd megint le kéne ülni oda egy padra a 48-as térre... de majd csak nagyon, nagyon sokára.