Elmondom mi van.




Az van, hogy rohadtul megbántódtam és nem tudom még azt se, hogy jogosan vagy nem. Nem tudom bántottam e őt szóval vagy tettel a múltban, hogy most ennyire visszabánt ez az  egész. Egy ideje folyamatosan bántódom, de tegnap kicsit arculcsapott megint. Azt tudom, hogy szándékosan biztosan nem tettem semmit se, sőt. Inkább mindig segíteni akartam és segítettem (segítettünk a családommal és egy jóbaráttal együtt) is évekkel ezelőtt elég sokat.  Anyagilag és lelkileg is. Sosem kértem semmit sem ... jó  ez mondjuk nem teljesen igaz egyszer kértünk egy apró szivességet, de az is vissza lett utasítva, elfogadtuk és továbbléptünk, megoldottuk egyedül.
Valahogy mégsem úgy sültek el a dolgok ahogyan kellett volna.
Nem vagyok az a típus aki azért tesz valamit, mert hálát vár érte. Egyáltalán semmit se várok senkitől se, sőt meg is szoktam lepődni amikor valaki kedveskedik nekem vagy gondol rám. Sokszor előfordul, hogy nehezen is kezelem ha valaki kedves velem. Örömöt kimutatni is meg kellett tanulnom.
Ennek az ellenkezőjét viszont még inkább nem tudom hova tenni... az érdektelenséget és a közönyt olyan mértékben veszem bántásnak, olyan mértékben esik rosszul, hogy napokra hazavágja a hangulatomat. Mélázom. Gondolkozom. Töprengek. Visszapörgetek. Nyúlok a telefonhoz... aztán mégsem...
...és nem értem. Miért nem lehet megmondani? Miért nem lehet idecseszni az arcomba, hogy miafing van?
Elég nehéz így ezt leszarni, de megpróbálom. Elég sok van már betemetve itt. Melléfér még ez is.