Mennek a napok egymás után, lassan közeledünk a mentális teljesítőképességünk határához. A héten többen is panaszkodtunk rossz éjszakákra és mindenki feszült. Az időjárás sem segít, meleg és nagyon nagyon párás. 

Mára azt hiszem túl vagyok a tegnapi sírhatnékon. 

Szarabb napom volt, mert néha lent van az önbizalmam egy egy reggeli hisztit követően, amit amúgy kibeszéltem a Krisztinek és megnyugodtam, de utána meg azért lettem megint morcos, mert a férjem fintorgott egyet az új bőrhatású ruhámra, amiből egy számmal kisebbet vettem, hogy legyen inspiráció és én tök boldog voltam attól, hogy simán be tudtam gombolni - jó nyilván nem nézett ki extrán a kisebb púpok miatt, de rámjött mert megin egy ruhaszámmal kisebb lettem és már ez is majdnem jó rám, de ő leszólta és azzal a fura fintorral kérdezte “ezt minek vetted meg?” , hát néha kurva tapintatlan is tud lenni, csak azért nem haragszom, mert nem szándékosan akar bántani, de rohadtul szarul esett és már az sem segített, hogy utána megdícsérte a fehér bolyhos pulcsimat amit az új fekete szaténszoknyával próbáltam fel. 

Csak úgy jól esett volna, ha inkább az van, hogy ügyes vagy hajrá, merhogy kurvára unom már az elmúlt öt év diétáját és a salátáját, meg hogy lelkiismeretfurdalás nélkül még egy rohadt túrós palacsintára se gondolhatok, és hogy a lányok a melóhelyen egyfolytában muffint meg levelestésztás szarokat kajálnak, meg csokit és kekszet amit a rokonok hordanak befele. És a rokonok sem gondolnak arra, hogy esetleg egy kosár gyümölcsöt küldjenek, na mindegy. Nem fogok tovább sírni emiatt.

Van az a limonádés hülyeség hogy mit csinálj a citromoddal, de arra nincsen semmi, hogy hígfosból mit lehet... nekem a citromra is lenne kreatívabb ötletem azon felül, hogy a képébe nyomnám annak aki folyton ezzel jön a fészbukkon.

Persze mindent, mindenkor lehet kezelni, humorral, életkedvvel ez a hülye citromos példa is ezt akarja mondani. 

Az elmúlt öt évben - tágabban hét - többet értem el, mint sokan egész életükben, - ha csak a kilóimat számolom és semmi mást akkor is - és akkor is kurvajól fogok kinézni abban a H&M műbőrruhában ha senki se hisz benne, csak én.

Csak ez a szar hormonzsír, ez olyan mint egy kapaszkodó polip - nem enged. 

Olyan mint szamáron hegyre menni. 

Olyan, mint vízben futni. 

Olyan mint viharos szélben esernyőt felhúzni. 

Olyan mint a képújság, youtube video száz reklámmal, vagy az összes idegesítő faszság a világban.

NA. Most, hogy kidühöngtem magam jobb is.

Agyilag már tök fáradt mindenki, én is, és sokkal kevesebb kell ahhoz, hogy szar kedvem legyen.

A járványhelyzet - bár a közepén vagyunk még csak - itt délen még mindig nem annyira vészes. Itt is közepes kockázatú a besorolás, de országos viszonylatban még mindig jók vagyunk. Nálunk még mindig folyik a heti tesztelés, úgy ahogy minden egészségügyi és ápolási intézményben, főként az idősek védelme miatt. 

A főnök még mindig főnök, már kétszer elhalasztották az átadás napját, mert a bürokrácia malmai itt is lassan őrölnek.

Lélekben készülök a legkedvesebb ünnepemre, idén ha lehet még jobban várom a karácsonyt, hogy megint összevásároljak minden kacatot a házdíszítéshez, mert minden évben kicsit bővítem a kollekciót. Igaz minden évben tovább tart feltenni a dekorációt, de én nagyon szeretek ebbe a mesebarlangba hazajönni olyankor, megnézni a Polar Express-t és enni a salátámat :(  :) 

A jövőt és a terveket most egy kicsit elengedtem. 

Annyi sok dolog van amit itt és most kell megoldani, hogy nem érek rá a lottóötösre koncentrálni.

Arra sem akarok, hogy mikor tudunk Magyarországra látogatni, mert az egész covidmizériának nem látni a végét és ez is elszomorít. Ha legalább azt lehetne mondani, hogy február, vagy április, de nincsen egy időpont amire várni lehetne és ez kimerítő.

Az unokák persze iszonyat szépek és okosak és nem győzünk gyönyörködni bennük hol képen, hol skypeon nézegetve őket, persze az Ellie-t látjuk néha, de most a járvány miatt Nóriék is óvatosabbak.

Ki a túró gondolta volna, hogy még a mi életünkben ilyen helyzet bekövetkezik?

És a közhelyek puffogtatása végett meg kell jegyeznem, hogy az emberek egyáltalán nem tanulnak semmiből. Sem a hétköznapi átlagember, sem a nagyfejű politikusok, senki... ezt hagyjuk is ennyiben, hisz ez nincsen és nem is lesz márképp, még akkor sem, ha a hozzám hasonló idealista álmodozók szeretnék ha egyszer valamikor...

Közelebbi dolgokon tudok filózni. Például, hogy utálom a kanapénkat, amit most fizettünk ki éppen, és én az első naptól utálom. Azért utálom, mert én akkor két éve beleszerettem egy másikba, és nem azt vettük meg  (megint), mert ezen többszáz fontot spóroltunk, és rábeszéltek minket hogy kiállítási darab és ennyi meg annyi lejön belőle ha ezt megvesszük, hát megvettük (holott megfogadtam, hogy SOHA de soha nem akarok kanapét párnaháttámlával és levehetős szivacsizékkel). 

Meg például még azon is gondolkozom, hogy kellene nekünk egy nagyobb ágy. A férj panaszkodik, hogy mindenhol én vagyok (pedig fele akkora sem vagyok mint voltam) meg a kutya és hogy tíz centi helyen alszik lapjára állítva, ami nem tudom, hogyan lehetséges ugyanis az én fél seggem a levegőben alszik az éjjeliszekrénnyel egy vonalban. SOHA se volt normális ágyunk és ez még mindig az, amit tizenéve mikor idejöttünk az egyik kollégája ajánlott fel nekünk (igaz a matracot azóta lecseréltük, nagyságrendekkel minőségibb az alvás azóta). 

Kettő léce el is van törve igaz nem középen, szóval annyira nem zavaró, de na - elég ramaty állapotban van. 

Gondoltam, hogy most, hogy lejárt a kanapé részlete, megpróbálom rábeszélni magam, hogy még egy-két évig kibírom ezekkel és másik kanapé helyett inkább beruházunk egy ágyra mondjuk a januári leárazások idején. 

Jó.. Sokkal jobb a helyzet mint régen, szóval befoghatnám. Volt idő amikor téglasor volt az ágy lába.

Volt idő amikor egy ágykeretben aludtunk a földre tett matracon, mert az összes léc kipattogott minden éjjel és már kurvára untam, hogy beszív az ágyörvény éjjel kettőkor és kettőbe hajtva riadok fel. Néha könnyezve röhögtünk, de legtöbbször nem...

Gyerekek bakker olyan életünk volt (van), hogy egy Mr. Bean epizód kutyafasza ahhoz képest...

hogy néha tényleg azt hiszem meg tudom írni azt a könyvet. Aztán rájövök, hogy még egy nyamvadt blogposztra se van időm, mer épp most is már a rakott kelkáposztát kéne csinálnom és a tiszta ruhát felvinni, porszívózni és kiszedni a mosott ruhát a mosógépből. 

De azért azt még elmesélem, hogy egyszer a férj kipucolta a fülét a fekete szemfestékes fültisztító pálcikával, orvoshoz akart menni, mer aszitte valami speciális fülbetegsége van... és a röhögéstől nem tudtam felvilágosítani sem... 

Vagy amikor hozzáragasztózta a virágos papirtörőt a nyelvéhez...  ja asszem azt már meséltem.

Na megyek megharcolok a kutyával - asszem a porszívót tartja közellenségnek és ahogy tologatom a földön ő meg harapdálja és ugat rá. Így a porszívózás is egyfajta tapasztalás nálunk.

Pusz

Róza