Mára összeszedtem magam, szóval nekilátok a takarítás legutolsó fázisának: a gyűlölt szőnyegeknek.
Ezen a héten szabin vagyok, bár az emaileket itthonról próbálom kezelni, és holnap pár órára beugrom, mert a COVID tesztemet elküldöm és kinyomtatok pár önéletrajzot a főnöknek.
Vannak változások. A Kriszti a Patricia és a Beáta felmondtak. A karbantartónk sem marad.
Jelen pillanatban egy hétvégi szakácsra és egy karbantartóra van sürgősen szükség, plusz valószínűleg segédnővérre is, mert még egy ember távozik januárban.
Valami elképesztő mennyiségű munka szakadt a nyakamba, viszont a pozitívuma eddig annyi, hogy van mögötte logika és tervszerűség, nem csak úgy random szórjuk a papírokat a világba és NEM irtjuk az erdőt a rohadt nyomtatással.
Még nem döntöttem el, hogyan állok az új főnökkel, de munka szempontjából éppenséggel előrébb vagyok. Az ösztöndíjba szó nélkül belement amúgy, és igazából nem találok kötekednivalót a döntéseiben vagy az előreirányzott változtatásaiban, még ha nem is fog mindenkinek tetszeni minden.
Mint ember ... hát nem tudom. Mint főnök szerintem oké... mint ember? Nem tudom. Nem érzem egyelőre azt, hogy mint ember ott lenne, és nem hiszem, hogy bármikor is ott lesz.
Ahogy én érzem, ez hely neki egy biznisz ami pénzt termel. Nem hiszem, hogy túlságosan bele akar folyni a hétköznapokba. Persze lehetséges, hogy tévedek (nem szokásom) és hogy a rossz irányba visznek az antennáim (nem valószínű). Egyik részem azt mondja, ez nem annyira jó, mert persze kell némi távolságtartás egy főnök részéről, de az érdeklődésnek ez a teljes hiánya nem hat a munkamorálra és a kapcsolatokra túl jól. Másrészről viszont jobb is, mert egy hónap távlatából sem gondolom azt, hogy akarok bármilyen bratyit és egyáltalán nem is kell kedvelnem ahhoz, hogy a munkámat jól ellássam. A furcsa főnök miatt egy pár hétre megtorpantam ezzel a főnökös ösztöndíjjal, de anyám elintézte annyival (ahogy mindig), hogy hülye vagy édeslányom. Két évet kibírsz féllábon, csináld csak meg és utána meg meglátod. Eddig is te húztad az igát kb. a főnök helyett - most legalább lesz értelme.
Igen, csak én azt gondoltam, hogy kicsit kevesebb munkám lesz... hát nem lett... de legalább a szerepek és a felelősségvállalás kérdése tisztázódott és már ez is nagy szó. A stressz egy részét átpakoltam az új főnökre. Kicsit látom azér rajta, hogy hajlik a háta alatta.
Miután felkarácsonyoztam a házat és az összes ajándékot becsomagoltam (najó nem az összeset, még egy két cucc úton van) részemről a hátralevő hetet a totális semmittevés jegyében szeretném eltölteni.
Mivel a férj dolgozik mert másodikán ugye vége a második lockdown-nak, így az egész napok az enyémek. Néha jó ez így.
Mert néha - például most - felrobbanni tudnék csak tőle. Négy napja keres valami krómos alkatrészdarabot amit a vőjelöltünknek rendelt és nem találja, meg valami apple egeret a tárolóban, amit most tettem rendbe és beraktam oda egy csomó cuccot - mondván karácsonyig már nem kell onnan semmi, és az újrafelhasználós dobozokat is odaraktam meg a levélporszívóját.... és most az egészet összeborítja és szétrámolja egy apple egér miatt ami most kell azonnal.
Néha így eszébe jutnak dolgok amit keresni kell. Az alkatrészből már rendelt másikat, mert nem találta. Néha indolkolatlanul körülményes és százon pörög, én meg tökre az ellenkezője vagyok ebből a szempontból. Kielemeztem én ezt már, és tulajdonképpen kurvavicces.
Pl. Van reggel amikor annyira elmélyed a gondolataiban vagy a facebook videosávban, hogy egyszerűen nem hallja meg amit mondok, kérdezek. Próbálkozom megtudakolni, hogy mit szeretne enni, vagy hogy mi a terv (ha éppen szabadnapos) hogy én is tudjak tervezni, és ne állítson ide két maszek meló közt kettőkor, hogy menjünk sétálni, amikor éppen mittomén a hűtőtakarítás közepén vagyok. Szóval én így próbálkozom reggel összerakni a tervet, mert én nem vagyok ilyen randomguy mint ő... és egy idő után mondom magamnak... oké most akkor hagyom hadd gondolkozza ki magát, találja meg a RAM-ot, csinálja meg az árajánlatot, kakáljon-kávézzon, nézzen aktuális budapest tévét vagy mittomén én meg akkor addig pl. leülök megírok egy blogposztot, mer itt egyelőre nem tudom kielégíteni a kommunikációs igényeimet - majd talán később.
Ahogy beülök a sarokba és írni kezdek, elkezdi keresni az egeret, szétborítja a tárolót, megkér, hogy ragasszam rá a postacentlit a csomagjára, megkérdezi kérek e kávét (najó ez kedves tőle - kérek), hangosan goldolkozik a balázsfecóról, vagy elkezdi mesélni, hogy a régi kispolszkiba mennyiért tankoltak mikor balatonra mentek vele, keresi a farmerját, zokniját, megkérdezi mi lesz az ebéd...
Vagy például, ha én nem tudok aludni (nincsen ilyen) akkor becsukott szemmel fekszem nyugodtan amíg el nem alszom. Ha ő nem tud aludni, dörzsöli az arcát, sóhajtozik, forgolódik, mocorog, köhög, szipog, prüszköl... mittomén - mindegy csak zajjal járjon... végső esetben lemegy a nappaliba tévézni és elalszik a kanapén.
... és akkor én újra rájövök, hogy én tényleg nagyon szeretem, de annyira külön ritmusban vagyunk szerintem születésünktől fogva, hogy nem tudom milyen szelek kormányoztak minket egymásba? Akkor megiszom a kávéját és röhögök a budapest tévéjén, felragasztom a hülye postacetlijét, elirányítom a zokni irányába és elmegyek visszapakolom a tárolót amikor becsukja az ajtót maga után.
Jó tényleg szokott segíteni. Szombaton is elment karácsonyfadísz kampókért meg akasztókért. Segített feltolni a lépcsőn a nagypolcot - kicsit lesérült a nagylábujja tőle, de megoldottuk. Segített feltenni az égősorokat is. Jön - megy egész nap, ő így szeret létezni.
Na megyek, mer megtalálta azt a billenytűegeret...
...szépen megvárom, míg lelép valahova és nekilátok a szőnyegnek... aszongya várjá meg segítek.
Oké...
... amíg várok addig kész lesz úgyis.
Olyan kurva bölcs vagyok, hogy életvezetési és házassági youtube csatornát kéne nekem is nyitnom, reggeli ötpercesekkel, mer akkor épp a vécén lenne annyi időm pont.
Neki meg blogot kéne írni, hogy én mivel idegesítem, mer néha látom a szemében azt a villanást...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése