2015. október 16., péntek

Mai (hosszú) elmélkedés


Gondolom az mar lejött rólam, hogy szeretem figyelni az embereket.
Meggyőződésem, hogy így tudhatunk meg a legtöbbet róluk, a világról amiben élünk, pláne meg saját magunkról.
Lehet, hogy ebből a folyamatos figyelemből fakad az, hogy néha antiszociálisan viselkedem és nem akarok magam köré senkit. Napokig elvagyok egy könyvvel tök egyedül a csendben. Lehet, hogy olyankor dolgozom fel az információt. Sőt biztos. Ekkor szoktak eszembe jutni az ilyen gondolatfüzérek  is mint amilyen a mai.

Azon gondolkoztam, hogy hogyan csinálják ezek az angolok?
Persze messze nem tökéletes amit felépítettek ezen a szigeten, a társadalmuk több oldalról támadható, mint minden a világban. Mégis van egy olyan általános megállapításom ami nagyjából igaz kell legyen rájuk, mert öt éve elemezgetem és mindig ugyanoda lyukadok ki.

Van az angoloknak ez az érdekes viselkedése: ez az ignorációval egybesütött törődés. 
Egymással. Ez az érdekesen közömbös élni hagyás, melyben azonban nagy vonalakban valahogy jelen van a figyelem és a felelősség egymás iránt.
Az, hogy figyelgetem az embereket, meghallgatom amit a gyerekeim mesélnek alátámasztja azt az elméletemet, hogy nem, ez nem azért van mert iskolázottabbak, kulturáltabbak, vagy műveltebbek.
Sőt! Aki ezt gondolja, annak már az alapokban megdől az elmélete, az angol alsó osztály ugyanis sok szempontból rosszabb, mint akár a magyar. Eléggé tudatlanok, műveletlenek minden tekintetben. Ahogy megszólalnak el lehet őket helyezni kb. Kimondottam van az angol csevi akcentus, és meg sem próbálnak szépen beszélni. Gyereket gyártanak, hangosak, többnyire benefitből élnek (segélyből), öntörvényűek, eléggé igénytelenek a környezetüket tekintve is, a gyerekeiket elég liberálisan kezelik (mondjuk ez az egész angol társadalomra igaz). Szóval akár a magyar lecsúszott rétegekkel meg lehet feleltetni őket. (Nem, nem a cigányokkal, ezer példát tudnék mondani a mentős múltamból, legalább annyi fehér magyar él még sokkal igénytelenebbül.)

És mégis. Ülök az autóban és figyelem ezeket az embereket.
Láttam elejtett pénztárcát visszaadni. Láttam tagbaszakadt, tetovált, nagyonproli férfit, mikor elkapta a sokcsomagos babakocsis anyukát, leszerelvényezte, segített neki felszállni a buszra még az egyik gyereket is tartotta amíg anyuka jegyet váltott. Szaladt már utánunk egész a parkolóig az önfizetős pénztárból, nálunk hatvanszor szarabbul öltözködő, három gyereket maga után vonszoló, foghíjjas szinte még tini anyuka, hogy benne felejtettünk a gépben öt fontot.
Persze itt is van bunkó kivétel, meg drogos rabló, gyanus sárkányfűárus, de most nem őket akarom megfejteni.
Azt volna jó tudni, hogyan ivódik ez a figyelmesség beléjük. Mert akkor utánozni lehetne.
Jó, tudom. Már pici korban van konzervgyűjtéses adakozás az iskolában. Van jótékonysági sportrendezvény, meg öregeknek karácsonyi műsor. Ezek viszont máshol is fellelhetőek, nem magyaráz semmit.

Ezzel együtt van jelen a teljes ignorálás. Letojják, hogy mit csinálsz, hogyan öltözködsz, milyen nyelven beszélsz. Azt is, hogy koszos a kerted, vagy tiszta, hogy mikor pucoltál ablakot, hogy meztelen napozol e a kertben, hogy kivel élsz, mit vásárolsz és hol, hogy miért nincsen autód, vagy milyen van, hány van, hogy néz ki a gyereked, gót, emos, vagy rocker e, vastagon fested magad, vagy vékonyan, hülye vagy okos vagy, orvos vagy proli...

A barátnőm Lisa meséli tegnap, hogy a lánya végre bejelentette, hogy nem a fiúk iránt vonzódik.
Megkönnyebbült mert ő már sejtette egy ideje, és örül. Nem mert neki bevallotta, hanem mert eljutott oda, hogy saját magának bevallja. És ennyi. Minden megy tovább. Nincsen dráma, nincsen sírás, nincsen gondolkozás, túlgondolás, sóvárgás a meg nem születő unokák után, meg hasonló hülyeségek. Eddig sem és innentől sem döglik bele az egész család, hogy "normálisnak" nézzenek ki.

Nem rossz dolog egy olyan országban élni ám, ahol az orvos nem isten csak egy foglalkozás, nincsen folyton igaza, nem kell szentírásnak venni a szavait, ahol lehetnek kérdéseid és több opciót is felajánlanak és van választásod. 
Ahol nem szarod össze magad ha rendőrt látsz és nem vízionálod, hogy az éjjel alvajárva tuti kiraboltál egy éjjelneppalit, vagy gondolod azt, hogy letartóztatnak mert a nagyi sütijében volt egy kis rum.
Ahol a tanár nem áll mindenek felett, és mily meglepő felnőttként kezeli a szülőket és gyerekként a gyerekeket (és nem fordítva).
Ahol a főnököd simán a munkatársad, a pénztárosok és eladók képesek mosolyogni és szóba elegyedni veled (nem, nem azért mert ők lesznek a következő generációs újgazdagok). Az az ország ahol egy tisztességesen dolgozó és együtt megöregedő villanyszerelő - fodrász pár, ennyi és nem több. Nem fartúró, buzuló, vén kecskék, hanem tök jófej szomszédok, akik odafigyelnek a kocsidra, akik átveszik a csomagodat, vagy próbálják anyádnak eltáncolni, hogy mennyire szeretnek, meg milyen jó a rétes.


Emlékszem eleinte milyen furcsa volt, hogy itt angliában nincsen függöny az ablakokon.
Eleinte azon gondolkoztam, milyen ez már? Mindenki belát az életedbe...
Igen. 
Anglia ilyen ország, ahol mindenki belát az ablakodon, mégse jut eszébe senkinek megállni, és bebámulni.



2015. október 15., csütörtök

A köz kívánatára



Jó kis karácsonygiccses, de imádnivaló.
Van több szín és fazon...
Még jó, hogy lehet kapni!
;)

2015. október 14., szerda

Apró helyzetjelentés

Kitart a vénasszonyok nyara, anyuék már egy hete elrepültek, de még mindig jó az idő. Amíg itt voltak is csak egy felhős kissé szeles nap volt, a többi kimondottan meleg, kirándulásra való.


A nemzeti park több részén is jártunk ahol ők még nem.
Bevállaltam. Újra lemásztam a Becky vízesésen, bár már többször megfogadtam sose többet, megyek inkább a gyalogúton. Később felülírtam ezt is, mert az se piskóta. Mivel energikus család a mienk - én valahogy félresikerültem -  plusz egy másfél órás gyalogtúrát is bevállaltunk, majd a férj buzdítására még felkapaszkodtunk a Haytorra is... megint. Ez arra a napra így elég is volt (nekem), késő délután visszafelé a kocsiban már megpunnyadtam, de a hátsó üléseken sem voltak zajos egyedek.
Másnap a helyi ófalu skanzenjében jártunk, ezzel egybekötve ismét erdőjárás gombavadászattal. Nem enni, fényképezni akartam, de csak ilyen megrágott, csálé, félkalaposokat találtunk, nem voltak elég esztétikusak fényképezni. Anyám minden kőre meg fatörzsre felmászott, néha van az az érzésem, hogy azt a rossz gyereket akiről a nagyanyám mesélt, anyu még mindig valahol ott rejtegeti a bőre alatt (a Tamara nevű magzatunk személyisége pedig egyáltalán nem vár további megfejtésre).

Kiballagtunk az öböl szélére, is. Na az se közel van. Jó nagy túra, közben a szokásos, giccsbe hajlóan szép romos várral meg napórával a parton, gyönyörű, unhatatlan, szinténgiccses kilátással végig az út mentén az óceánra.
Az exeteri katedrális és környéke egy laza nap volt ezekhez képest, de ott meg én tudnék órákat tölteni csak üldögélve egyedül is akár, mert gyönyörű. Ehhez képest elég hamar végignézegettük a halott püspökök szarkofágjait...
Elhajóztunk az egyik szomszéd városba, majd elbuszoztunk emeletes busszal a másikba. Képesek voltunk elengedni az egyiket mert túl sokan voltak a megállóban, és emiatt nem tudtunk volna az emeletre előre ülni, inkább megvártunk egy másikat. Hiába minden, gyerekek maradunk. 

Voltunk a mólón eljátszani a vázányi (férj szerint söröskorsónyi) aprópénzt. Ez is ilyen angolos dolog. Összegyűjtögetik a semmiresejó aprót, majd jól beledobálják egy olyan masinába amiből azzal a kampóval nincsen az a pihetoll amit ki lehetne halászni. De komolyan. Egyszer évekkel ezelőtt a férjnek véletlen sikerült egy májkvazovszki, hát nem egy ember állított meg minket az utcán azzal, hogy azonnal mondja meg hogy csinálta. Aztán miután jól nem nyertünk semmit, szedtünk a parton egy szatyornyi kagylóhéjat mert gyönyörű apály volt, kagylóból meg sose elég.
Képek a legvégén, telefonnal fotóztam, mert úgy döntöttem nem szaladgálok anyámék után a táskámmal meg az álványommal, mit mondjak nem az az ácsorgós öcsém sem, anyám sem.


A jó kis aktív programokat csak egy kis éttermi kalanddal, vagy tengerparti fagyizással szakítottuk meg időnként. Hazaérve félájultan hullottunk a kanapéra egy filmre (bepótoltuk az Interstellart) vagy a bugyuta tévére, kivéve anyám mert ő megpucolta az ablakokat, meg a kertet bizergálta folyton, vagy még elugrott az egyfontosba egy huszadik kertitörpéért.

Jah. Szóval kitart az indiánnyár.
Hűvösödnek az esték, de az orchideáim az ablakban még nem vették észre.

Be kell jelentenem továbbá: A gyerekek minden igyekezetünk ellenére felnőnek. Zsófiék nagyjából tartják a mozdonyt a sinen, csak kicsit döcög időnként, talán ennyi belefér...Marcibazsipömpi gyönyörű reklámbébi, nagyon hiányzik nekem-nekünk, ilyenazélet meg hasonlóközhelyek, de azért cseszettül nem jól van így...
Olívia gőzerővel csinálja a sulit, melót, tavasszal ki akar venni egy kis garzont magának, megy mindig a kijelölt úton, neki úgy mennek a dolgai általában, ahogyan kitalálja. 
Nóri próbál egy munkaösztöndíjra pályázni, reménykedik, mert ő is menne már külön, de jelenleg mind az önbecsülése, mind pedig a financiális háttere a nullához konvergál... Hol kisebb, hol nagyobb gödrökön (jó sok gödrön) vezet az ő útja, de sosem volt egyszerű eset.
Tamara szárnyal, iszonyat jó esze van, legjobb science (fizikakémiabiológia) tesztet írta múlt héten az egész évfolyamon (ami nem harminc gyerek, hanem vagy száz). Minden tantárgyból a legmagasabb csoportba jár. Kicsit tartok a jövőjét illetően. Remélem lesz elég kitartása egy egyetemhez, nekünk meg elég a hátunkon, hogy finanszírozni tudjuk...

Most, hogy őszülünk, (sőt, itt a tél is csak egy hosszúra nyúló ősz inkább) többet kanapéhuszárkodhatunk, de az angol erdő félkopaszon és ködben is meseszép, szóval nem ússza meg a család...

Horgolós projekteken túl viszont szerintem mozi lesz még a sűrűjéből. Megyünk a marslakóra szerintem holnap, meg szeretném bondot is látni.
Feltétlen megnézni azt a kastélyos spooky-sat még (Crimson Peak, del Toro új filmje) mert nagyon sci-fi mániás vagyok, de a kosztümös, romantikus-horroros is gyengém. Nem tudom megmondani hányszor olvastam ki Anne Rice könyveit, és hányszor láttam az Interjú a vámpírral-t...még ma is imádom.
Ugyan Twiglight! Az is könyv?
Mikor megnéztem viszont a Crimson trailert, nem voltam biztos már, hogy a habvirágos pihepuha lelkem elbírja e, mert az vámpírinterjú ehhez képest tündérmese...

Aztán meg tudjátok mi lesz? Amire kb. tíz hónapja készül egész anglia?
KARÁCSONY
Megint fények, vásár, buzgalom, jó illatok, puccos kirakatok, koncertek mindenizé...
Hát én nem tudom hibáztatni őket, hogy egész évben ezt várják...
Tudom, fogyasztói társadalom...de de de  olyat láttam a Range áruházban, hogy a férj alig tudott elvonszolni onnan. Rendes álló, világító utcai lámpa, kb ajtómagasságú, hóember van benne és hó esik. Elalélok az ilyenektől. Tudom, felesleges, tudom pazarlás, sose nem is venném meg, de ha valakinek van kidobandó hetven fontja, engem megvenne egy életre...érti ezt valaki? Nem, én sem...
Januárban lesz egy hetem kipihenni karácsonyi önmagamat.

Márciusra koncertjegyünk van, tadadidudápppá...már nagyon várom pedig nem is metál, meg nem is rock, de akkor is...

Aztán tavasz, anyám jön segíteni. Költözünk. Egyfelé, vagy többfelé, de megszületett a döntés.
A főbérlőnktől maradhatnánk, de ha már menni akarunk eladja a házat (amennyit akar érte, szerintünk nem fogja megkapni, de ez már az ő dolga). 
Körültekintően és az elképzelésekből nem engedve kersek egy jó kis házat, mert az idő nem sürget lesz idő nézelődni.
A visszajáró letétből pedig megvesszük egész eddigi életünk első olyan ülőalkalmatosságát a nappaliba, amilyent akarunk. Amit mi választunk, mert tetszik, és nem mert: olcsónemlátszikhogyhasználtnembajhazöld...


Dartmoor National Park





Dartmoor / Haytor


Becky Falls




Exeter Cathedral














Dartmouth





Brixham 




Öbölszéle - Berry Head




Kalóz mobillal a kávézóban


ezt a csenevész árvagyereket tanátam



2015. október 9., péntek

Apró örömök

A rendes heti kajarendelésemben vettem védeleles, atrusztos meg szipirós cheestringet, sztárváros* gyűjtsdösszemindazösszeset kártyák lapulnak benne.

Harminc év múlva legalább olyan értéke lesz, mint most a rágópapíroknak.
Felnövök én valaha?
Mentségemre szóljon amúgy is szoktam venni cheestringet, mert a lányok viszik uzsiba.
Felnövünk mi valaha?







*(A lányok kettő-ötéves akcentusával: Darth Vader, R2-D2, C-3PO, Star Wars)(amúgy sajtrudacska)

2015. október 7., szerda

Update

....kis idővel később...

A férj ittfelejtette nekem a retros online szervvuszittadáridót Crystal együttessestül Kaszatestvérestül  és kiment autót pakolni...
Már nagyon bánom, hogy nem tanultam meg kezelni a távirányítót...
...meg hogy elérjem meg is kéne mozdulni...

Szössz

Reggel a kanapéban


- Bali... beszéljünk a kapcsolatunkról!
- Mivan...elfogyott a teád?


(Néha) Mindent tud a nőkről...
Najó, legalábbis rólam.

Reggeli észosztás

Van két nő.
Az egyik Kisokos a másik Nagyokos.

Kisokos hülyeségeket beszél, de azt "jól" adja elő. Olyasmi ez a hülyeség nekem, mint az a szépen becsomagolt, igéretes szaloncukor, amiben nyálcsorgatva egy gyanus színű és küllemű, kőkemény ételdarabot találsz. Ha mégis arra vetemednél, hogy bevállalod az amúgy is csak szopogatásra jó gipszet, sem az íz, sem az utána maradó élmény nem hagy pozitív élményt. Sokan csak belenyalnak, sokan félúton köpik ki. Gyerekkoromban egyszer adtam meg az esélyt ennek az ezüstpapiros cuccnak, de az első meglehetősen hosszú szopogatás után messzi elkerültem.

Nagyokos mindig megmondja a tutit. 
Az a szemét tuti meg változik, ide-oda csúszkál térben és időben. Alakul. 
Ezért mondom én mindig, hogy csak óvatosan azzal a tutival, mert másoknak talán más a tutijuk, meg amúgy sem lehetünk nagyon elvszerűek, mert az elvek drágáim lószarra se jók. (Ez a megállapítás a "soha ne mondd, hogy soha" frázissal vonult be tanulságaink nagykönyvébe ugyebár...) 
Nagyokos kissé későn érő tipus, de közeledve a cikiszinglineklenni korhoz legalább belátta, hogy az élet folytonos elemezgetése helyett inkább élni kéne azt, önmaga megismeréséhez pedig nem az elképzelt, hanem a megélt helyzetgyakorlatokon át vezet az út.

Nem akarnék abban a szerepben tetszelegni, hogy kettejük helyett majd én adom meg az élet méregkonyhájának titkos receptjét, de tény: az igazság valahol a kettő között van. 
Mindketten tévúton járnak. Ha nagyon sarkosan akarok (márpedig akarok) fogalmazni azt mondanám, hogy amikor részeg vagy mindegy, hogy felül jön, vagy alul jön mindenhogy büdös.

Nagyokos meggyőz minket, hogy a világ leglazább tehénszara, de a(z egyébként jó) humorán keresztül is átsejlik, hogy ez a szar bizony ízetlen.
Kisokos meg olyan közhelyekkel és olyan pofátlanul osztja az észt nekünk, hogy hol csesszük el, hogy nyúlpali* is megcsókolná tanítványa lábanyomát...

Van még egy harmadik néni is akit nem bírok, de ő nem annyira felkapott és híres, szóval nincsen szükség arra, hogy itten lefikázzam.
Sótlan tyúkok. Szerintem, és kizárólagosan szubjektíve...
Szándékosan nem írtam neveket. Nem szeretném ha e két ismert név alapján dobná ki a blogomat guglijóbarát. Aki tudja kikről szóltam, annak nem kell. Aki nem tudja, az örüljön, hogy nem tudja és inkább olvasson engem... ;) nem is vagyok annyira híres, hogy ha adnék tanácsot hallgatni kelljen rám, plusz még a magamnak osztott ész is elszáll másnapra. Ez a random élet kérem.

Na de komolyan. 
Csinálni kell az életet. Hozni jó sok kurvaszar döntést, enni a azt a fos levest amit főzünk. 
Még mindig jobb mint elképzelni, milyen lehet az íze, vagy megmagyarázni miért olyan, esetleg megtanítani valakit hogyan kell megfőzni baromi jól és lenyomni a torkán - ezzel az élvezeti értékét hogymondjam minimálisra csökkentve.
Esszét írni az univerzum legjobb leveséről úgy nem lehet, ha csak elméletben létezik.

Gyakorlatba átültetve, hogy ne csak az iszonyú szellemes példázataim legyenek itt pucéran:

Nem tudhatjuk, hogy nem egy "egyészakás" kalandból lesz majd nagy Ő, ugyanígy azt sem, ha egy tízéves barátság alakul szerelemmé minden előszél nélkül.
Ahhoz, hogy ez kiderüljön nem elvek mentén kell haladni, hanem az érzések és észérvek egy különös mozaikjárdáján. Csalingázva, botladozva, egyenesen, hajbókolva, szánakozva, büszkén. Nincsen ilyen útmutató, hogy "mindigasárgaút" vagy ilyesmi...
Én a pofára esés mestere mondom, hogy bár néha feltörölte velem az élet a padlót, de nem hagynám ki azokat a fejezeteket. Egyrészt mert akkor mi a francon nosztalgiáznánk nevetve, messzire űzve ezzel a keserűség emlékét is, mert azért valljuk be kevés nagyobb agyméreg van annál, mint mikor egy alattad futó matuzsálem autónak a motorja egyszer csak leesik az útra, amikor épp a kórházba igyekeznél - csak úgy mellékesen gyereket világra hozni.
De igen kellett. A szar autó, a gyerek, a házasság a világmindenség meg minden...

Mindezt a sok méllyenszántó gondolatot ráadásul úgy sikerült kőbe vésni,  hogy a férjem közben rátalált valami retro tévéadásra és bőnyállal fikázza az aracckilacit... szóval elég nagy teljesítmény volt tőlem.
Köszönöm a figyelmet.




*Paulo Coelho szabadfordításban



Szottyos nosztalgia

    Egy langyos, szőlőlugassal és muskátlival ölelt verandán, viaszkosvászon terítőhöz ragadva adom a híreket. Van itten kopott zománcos teá...