Számvetéses

Azon gondolkoztam a napokban, minekutána lassan lassan itt is készülünk a második hullámra, hogy ezzel az elsővel mi is volt az én összegzésem.

Kicsit elgondolkoztam abba az irányba is, hogy mi lett volna ha ez az egész vírushelyzet ott ér minket Magyarországon... 

Például a férjnek be kell zárni a boltot ami a fő megélhetésünk volt, privát ügyfelekhez ugye nem mehet, szóval szép csendben éhenhalunk és a villanyt és gázt kikapcsolják a házban.

Hozzászámolhatom még azt is, hogy a bolt bérleti díját se fizetjük a semmiből, tehát az újranyitásnak sincs esélye, az iparűzési adóról és egyebekről nem is beszélek. Gyorsan be is fejeztem itt ezt a történetet, mert még belegondolni is rossz. Nem élek ott többé, szóval nem tudom helyileg hogyan, miként éltek túl az emberek, milyen segítséget kaptak a cégek, vagy éppen az idősotthonok vagy ápolási otthonok, de nem hiszem, hogy túlságosan megerőltették magukat az illetékes elvtársak, hogy a kisember kisebédje legalább ne legyen még kisebb. 

Továbbra is nagyon hálás vagyok a sorsnak, az életnek, meg magunknak, hogy nem kellett azt már kipróbálni.

Már terveztem egy ideje, hogy a saját szemszögemből (én aki ápolási otthonban ápolási terveket készítek, meg még adatvédelmi izés is vagyok, meg a COVID 19 is rám maradt, és még az NHS-szel meg a többi szakmais szervezettel való kokettálás) megírom, milyen is volt ez a lockdown erre nálunk. Tudom, hogy már mindenki unja a témát és tele a tökünk már az egésszel, de sajnos még számolni kell ezzel egy darabig.

Nyilván nincsen rálátásom az egészre, és nyilván rohadt sok dolog mehetett volna sokkal de sokkal szervezettebben vagy gördülékenyebben. Nyilván sok kívánnivalót hagyott maga után a rendszer, főleg az első sokkhatás után tartott kicsit sokáig felocsúdni és felzárkózni az állami és privát szerveknek, de végül csak sikerült.

Azzal is tisztában vagyok, hogy más a helyzet egy nagyvárosban és más egy ritkábban lakott régióban, bár azért itt is (szomszéd városban) volt olyan idősotthon amiből kihalt a betegek nagy része a vírusnak köszönhetően, szóval azért volt min pánikolni errefelé (is).

Tehát:

Minden napomat azzal kezdtem - és kezdem - hogy egy másfél két órát olvasom a hírleveleket - bennük a szabályozásokat, az új rendelkezéseket és lehetőségeket - belőlük a ránk vonatkozókat kiszűröm és próbálom úgy intézni, hogy nekünk az jó legyen. Érteni kell ezalatt: új szabályok a látogatásra, betegátvétel-átadás, személyzeti dolgok pl. kötelező és hasznos tréningek, ki, hol, hány helyen hogyan dolgozhat (illetve többnyire nem dolgozhat) milyen új standard van az ápolási tervben, hogyan kell dokumentálni a teszteket, a tünetellenőrzést betegnél, látogatónál, személyzetnél. Minimum elvárások a rizikóvizsgálatokkal, auditokkal stb.  Támogatásokra való pályázás és jelentkezés, hasznos és/vagy kötelező online meetingek és webinarok éééés végtelen a sor. Plusz, mivel itt mindent rohadt komolyan vesznek beteg- és emberjogilag: nincsen szarral gurigázás. MINDEN beteggel alá kell íratni pl a COVID teszt beleegyezést aki nem tudja aláírni (mert mondjuk mentális állapota miatt nem tud rendelkezni, ott a kijelölt személy, ha az sincsen akkor “best interest decision” és a szakmai teamnek kell aláírni legalább kettőnek. Szóval nem ám csak úgy pálcikázunk meg böködünk. 

Csak, hogy értsétek, pl a CQC (Care Quality Commission) hozott egy olyan “ajánlást”, hogy az ápolási naplóban ki kellene térni arra, hogy ha egy beteg pl. siket vagy halláskárosult (pláne ha még beszélni sem tud, mert olyan is van) akkor a személyzet által viselt maszk megakadályozza abban, hogy értse mit mondanak neki (gátolja a szájról olvasást) tehát - meg kell vizsgálni az ilyen helyzeteket és feltárni a problámát, majd felvázolni rá megoldásokat. Pl nálunk van mondjuk öt olyan beteg akit ez valamilyen formában érint, nekem ezt az ápolási terv készítésekor figyelembe kell vennem, mert ugye a személyzetnek eszerint a terv szerint kell eljárni az ápolás során.

 Ez ugyan “csak” ajánlás, de kb. olyan mint mikor anyád azt mondta “ajánlom, hogy ne hozz egyest” vagy “ajánlom, hogy hazaérj éjfélre”. 

A férj három hónapig itthon volt és a fizetése nyolcvan százalékát kapta ezalatt. Nyilván a vállakozásban nem nagyon tudott dolgozni a teljes zárlat alatt egyáltalán, az enyhítés alatt hébe-hóba, tehát az a része a jövedelmünknek kiesett. Én ugyanúgy dolgoztam tovább a lockdown alatt, ahogy előtte. Ez az alapállapot.

A háztulaj és az ügynökség még a kezdetekkor sms-ben jelezték, hogy ha szükségünk van fizetési szünetre (payment holiday) akkor jelezzük.

A banktól sms jött, hogy kedvező feltételekkel személyi hitelhez folyamodhatunk, vagy emelhetjük az overdraft-ot (minuszba lemenős folyószámlahitel) ha szükségünk van rá. 

SMS jött a háziorvostól, hogy hol lehet online konzultációt kérni, a szemklinikától, hogy melyik nap fognak hívni időpontot egyeztetni és hogy a levél- és leletkézbesítés szünetel a posta kímélése és a fertőzésmegelőzés miatt. 

A rendszeres gyógyszerrendelések (magáncélú) amúgy is applikáción keresztül mentek már régóta a rendelővel és a gyógyszertárakkal együttműködve. Amúgy ebben az egész mizériában a munkahelyemen is gyógyszerellátásban volt a legkisebb fennakadás, az  többé kevésbé zökkenőmentesen működött. 

A szupermarketekben időkorlát, létszámkorlát, maszk, sorbanállás következett. Ahogy láttam és tapasztaltam, az emberek baromi fegyelmezetten követték a szabályokat. Az online vásárlást és az összegyűjtős vásárlást egy időre el lehetett felejteni (nagy bánatomra), mert az önkormányzat lefoglalta az összes szállítási időpontot azok számára, akik a veszélyeztetett kategóriába tartoztak (shielding). A kiszállítás tehát csak azoknak volt elérhető akik ezért voltak otthon - idősek, krónikus betegek, immunbetegek stb. A vásárlást is maximálták, három termékben - vagyis nem vehettél háromnál többet ugyanabból a termékből. Az elején a tészta, tojás, rizs, tej eléggé akadozott, de abszolút nem volt lehetetlen beszerezni bármit, mondjuk előfordult, hogy két helyre kellett menni érte, de nem volt hiány igazából semmiből sem, legalábbis itt.

A velünk még egy háztartásban élő legkisebb gyerekünk besegített a fizetése felével, így minden döccenő nélkül átvészeltük ezt a három hónapot, ez volt a mi vissza nem térítendő támogatásunk.

 Házrészletünk még nincsen ugye, a bármi többit (pl. bérleti díj, ülőgarnitúra részlete stb.)  simán fizettük tovább. A hűtő végig tele volt és semmilyen rezsiszámlával vagy házbérleti díjjal vagy ingatlanadóval vagy autó kötelezővel nem maradtunk el egyetlen eggyel sem.

A bizniszeknek kibocsátott, vissza nem térítendő segélycsomagra is lehetett jelentkezni az önkormányzatnál, ezt mi a saját bizniszünkre nem vettük igénybe.

A munkahelyemen a fő gondot a védőfelszerelés beszerzése jelentette. Az elején még elvoltunk a raktárkészletből amit a főnököm nagy előrelátásában (paranoiájában ami néha azért jól jön) felhalmozott, de egy másfél hónap után már nagyon sürgető volt a probléma. A káosz egy ideig tartott csak. A kezdeti akadozások után az állam a nagyobb ellátóhelyeket lezáratta és onnantól már “belsősként” könnyebb volt hozzájutni az eszközökhöz. Ezen kívül szerződést kötöttek az ebay-el is, ahol egy sürgősségi portált nyitottak egy külön webfelülettel. Ide regisztrációért kellett folyamodni külön, és egy előre meghatározott mennyiséget ingyen berendelhetünk - ez nekünk a személyzet számával arányosan: hatszáz maszk, hatszáz pár kesztyű, ötven plasztik arcvédő pajzs vagynemtom hogy magyarul mi (visor) háromszáz védőkötény és másfél liter sterilizáló gél. Ezt a mennyiséget minden héten ingyen megrendelhetem. 

Ezen kívül az összes extra védőfelszerelés költségszámláit havonta benyújthatjuk az önkormányzat felé és ennek nyolcvan százalékát is kifizetik. 

A támogatásról amit hozzánkvágtak már tettem említést a múltkor.

Ágyszámtól függően kapja az összes privát szektorban működő ápolási otthon, szociális otthon, idősotthon függően az ágyszámtól és a működési profiltól. Mi a húsz ágyra huszonnégyezer fontot kaptunk két részletben fertőzésmegelőzésre. Épp most igyekszünk elkölteni. A csajok kaptak új egyenruhákat, három helyen lett cserélve padlóburkolat, nekem ugye a zárt iroda teljes bútorzattal (még az üvegfal nem épült be, de hamarosan már egy szép akváriumban fogok ülni). Van már egy teljes életfunkciós tálca (ebből kéne még vagy kettő, de a főnök elég nehéz eset mondom én). Beszereztünk fali diszpenzereket a védőfelszereléshez, de pl. táblát amin a látogatók számára találhatók instrukciók, új klinikai hulladéktárolókat is vettünk stb.

 Ebből a pénzből lesz még néhány új konyhai cucc, talán egy (vagy merészebb álmaimban kettő) új beteg emelő. A személyzeti “öltöző” lesz még kicsit felturbózva valahogy, és ha futja még az ebédlőt akarnám a főnivel lecseréltetni, már annyit beszéltem neki, hogy talán hajlik rá. Ordenáré ronda és ezer éves textiles székek vannak benne ami abszolút alkalmatlan mindenre, hacsak arra nem, hogy több kolónia baci és atka jól ellegyen benne, én tűzrevágnám az egészet már holnap.

Ahogy szépen vége lett a szigorításoknak, sok intézkedés maradt a régi. Szerintem az elsőből tanulva az állami szervek próbálnak minél nagyobb óvatossággal eljárni, még az emberek helyett is. Sok helyen ugye maradt a maszk, az NHS-ben ki és be tesztelnek (mármint ha be kell menned a kórházba, és ha kijössz a kórházból), nálunk is heti tesztelés van mostantól megint. Hetente küldik a teljes tesztkiteket. 

Érdekes intézkedés volt az “eat out, to help out” felhívás a néphez, hogy menjenek zabálni -  röviden annyi volt hogy hétfő-kedd-szerdán minden étteremben (aki csatlakozott, tehát majd minden étterem) féláron lehetett enni egész augusztusban. Az éttermek áfáját elengedték, és a kaja másik felét az állam fizette ki. Mindezt azért, hogy segítsék az újraindulást - nem csak az éttermekről szól ez ugye, hanem a beszállítókról, termelőkről, hentesekről, tenyésztőkről, stb.stb.

Ahogy én láttam, elég sikeres volt az akció, minden tömve volt egész augusztusban.

Persze itt is sorolhatnám a negatív és nem annyira szépen kinéző dolgokat. A férj munkahelyén is volt létszámcsökkentés, nem a melósok hanem a fejesek között és ahogy hallom ez az általános máshol is. Sok szálloda nem nyitott ki újra és néhány étterem is bezárt. Sokan dolgoznak még mindig csökkentett munkaidőben kevesebb bérért. Sok étterem nem tudta megoldani a szabályok betartását - pl. asztaltávolság - így ételfutárral vagy elvitelre főzéssel oldják meg egyelőre. 

Sokan maradtak munka nélkül, hozzánk is jelentkezett konyhai kisegítőnek egy nő aki előtte szállodában irodás volt.

Nagy vonalakban szerintem az emberek is eléggé együttműködőek, több a szabálykövető mint az idióta.

A szabályozások és intézkedések valamint a segítség és a támogatás az első kaotikus állapota nem volt egy leányálom, de el tudom képzelni, hogy ebből a főpróbából ami élesben ment mindenki tanult. Sokkal hatékonyabb és kevesebb fertőzést és halált követelt volna ez az egész, ha az a rendszer ami mostanra felállítottak egy kicsit gyorsabb ütemben készül el... de hát, betudom annak, hogy azért ez egy nagy ország, és talán nem olyan egyszerű ez mint ahogyan kívülről sokat elmagyarázzák. Én csak tudom, mert vannak olyan dolgok amik még  így is két hónap szervezést igényelnek (pl. a heti tesztelés beindítása) és még nincs vége. 

A jó hír az, hogy ha tényleg T-sejt immunitás  lesz a velejárója a SARS2 fertőzésnek  (ahogy az új tanulmányok utalnak rá) akkor talán van remény arra, hogy egy normális(abb) életbe térjünk vissza néhány éven belül, persze ez sok minden mástól is függ... 

Abból indulok ki, hogy örüljünk annak, hogy ez “csak” ennyi volt/van és nem több, még úgy is, hogy ez is rettentő sok volt emberileg, társadalmilag és gazdaságilag. 

Ennél még SOKKAL rosszabb járvány is jöhetett volna és nincsen arra sem garancia, hogy a jövőben nem lesz ilyen vagy még ilyenebb. Molekuláris biológiai és mikrobiológiai tanulmányaimból egyetlen dologra próbálok koncentrálni amikor a pánik vagy a paranoia jeleit észlelném magamon, amit annak idején a borzasztó okos és borzasztó szigorú tanárúr ismételgetett tudniillik hogy 

(kb. idézem) 

A vírus érdeke hosszútávon az, hogy a vírusgazda minél tovább túléljen, ha a vírusgazda ugyanis elhalálozik akkor a vírusnak is annyi (illetve legalábbis egy idő után és legalábbis a koporsóban kevés lesz az esélye a következő gazdára és a további szaporodásra) szóval nem érdeke lerombolni az ötcsillagos wellnesshotelt. A vírusevolúció jó iránya a vírus szempontjából az, ha a virulencia nő, a mortalitás csökken. 

Az más tészta, hogy mennyi idő kell ahhoz, hogy egy adott vírus rájöjjön erre, de azért feltétlenül bizakodni enged ez a hír.

Róza

 

Ágyő vitéz kis gárdahadnagyom

 ....énekeltem torkomszakadtából a budapestévére.

A férjem egy hitetlenkedő arckifejezése után megjegyezte, hogy ennyi idő után is még simán meg tudom lepni, és hogy ne változzak meg sose merúgyszeret, na jó ezt nem mondta, de gondolta...

Mert volt a mulatós nagyanyám  aki mikor káposztalavelet töltött, vagy hájas tésztát kenegetett folyton ilyeneket hallgatott és riszálta a hátsóját is és közben énekelt a forrógőzös konyhában. A nagyapám akkor már nem élt, ha élt volna valószínűleg kimorgott volna a konyhasarki rökamiéról ahol folyton “döglött” két berúgás között, és akiről csak annyi emlékem van, hogy az öcsém - akit fatökűnek szólított - félt tőle, és én se szerettem a szemébe nézni, mert mindig haragudott rám, ha a konyhai kredenc fiókjában turkáltam. 

Emlékeim nagy részében goromba volt és utált mindenkit. Amikor ivott és nem utált mindenkit, akkor se szerettem a füstszagú kocsmában büdös sportszeletet majszolva rá várni, mert mindig azt mondta, még csak egy gurítás és megyünk, de én tudtam, hogy még néhány csoki lecsúszik addig amíg ő mégegyszer és mégegyszer elgurítja a kuglit.

Aztán vagy felmarkolja a papírtizeseket és jobb kedve lesz, vagy nem és akkor megint morogni fog egész délután.

Ez a mama viszont tovább énekelt. Csakazértis a kertben. Vagy a szőlőben.

És mikor a papa eltávozott az örök kuglimezőkre, ő sem maradt ott egyedül messzi, eladta a szőlőt, pincét, a házat, a földet, anyám és az öccse közelebb költöztették hozzánk.

Nagyanyám nem volt az a típus akit nehéz átültetni. 

Nyugdíjas táncolókba járt a barátnőivel - méghozzá a városba - a Vasutasba meg a Susogóba -  és össze is szedett magának egy oldalkocsis Pistabácsit, ami nem volt kis telesítmény, tekintve hogy az özvegyasszony kínálat messze meghaladta a betölthető üresedések számát az arra alkalmas özvegyemberek oldalán.

Onnantól kezdődött a jóélet, mindenhova eljárkáltak - gyógyfürdőbe, kültéri strandra, látogatókörútra rokonsághoz. Ők ketten eszméletlen jelenség voltak, Pistabácsi szikár, vékony ember, nagyon mély pipadohányos beszéddel, és akkor is vicces volt amikor amúgy nem... a mama meg ugye alacsony, kerek, pirospozsgás asszonyság.  Ahogy volt otthonkásan, beszállt az odalkocsiba, felvette a bukósisakot és mentek az erdőbe gombászni... mittomén ... mindig mentek valahova, csak azért a gombászni jutott eszembe, mert egyszer hazaállítottak egy strandlabda nagyságú kenyérgombával, és a mai napig érzem az ízét a számban. (Egyszer randira készülvén elkéstem a városi buszt és a Pistabácsi felajánlotta, hogy elvisz. Csak kettő feltételem volt: nem veszi le a bukósisakot és leszereli az oldalkocsit... elvitt....)

Sosem felejtem el, hogyan vágta el a mama egy nyisszel a tyúk vagy egy nagyobbal a nyúl nyakát, hogyan rántotta ki a nyulat a papucsából (szőréből),   vagy hogyan kalapálta fejbe a halat amit apám hozott a tóról.  Mindig megengedte, hogy ráugorjak a hal úszóhólyagjára, ami ha jól csináltam pukkant egy nagyot.

Tudom. Barbár népség vagyok, életem filmjében benne lesz a forrázott toll szaga, a kongó vájdlingok, a malacvisítás, füstön lógó stifolderek és svártlik szaga, a meleg zsírgőzös tél, a piros hó, a pájsli íze, a hájasztészta és a tejleves. Benne lesz a nyárikonyha zöld ajtaja, a műanyag szalagfüggöny, a szőlő és a bor íze,  meg a köpködő boszorkány a hűvös pince falán. 

... meg a knédli és a házi csigatészta.

Két világ közé születtem, amit ha közelről vizsgálunk nagyon ugyanaz, mégis nagyon más.

Egy mélyen katolikus és egy nagyon lazán református világ közé. Egy tüke magyar, szorgalmas, parasztcsalád, és egy jómódú, sváb, rátarti, borcsináló család közé. 

A kukorica és a szőlő közé.

... és mert ez mind mind a vitéz gárdahadnagyról jutott eszembe, azért főzök  gombapörköltet, úgy ahogyan mulatós mamám csinálta csípősen, krumplisan és tarhonyásan - betyárosan - ahogy az alföldön főznek, meg mert amúgy is imádok mindent ami gomba. Azért gárdahadnagyot énekelni asszem nem fogok főzés közben és segget riszálni sem, de ettől még van reláció nagyanyámmal bőven.

Carpe diem lélek volt ő  - amiben én még fejleszem magam, de ahogy öregszem nekem is egyre jobban megy és ahogyan ezen a héten a történések állnak mögöttünk és körülöttünk, igazolódni látszik, hogy ez az egyetlen járható út ebben az élet dologban, mert semmi másnak nincsen semmi értelme, de tényleg... 

Ki is gondolta volna, hogy erre a kis kevés gondolatra is jó volt ma a budapest tévé.

Régi szössz

Eszembe jutott egy régi blama.
Nyáron a Balatonon nyaraltunk, egy rokon nyaralójában és mikor a gyerekeim engedték rejtvényt fejtettem, a Bali meg nyírta a füvet folyton mer imádja csinálni, meg amúgy is az volt az alku, hogy olcsón kapjuk a nyaralót ha lenyírjuk a füvet.

Amikor elkezdődött az ovi, minden gyereket megkérdeztek az óvónők, ki mit csinált a nyáron?

Tamara háromévesen előadta egy mondatban az egészet
“ Mi voltunk a kenderparton. Anya rejtőzött, apa meg füvezett.”

45

Na már pont egy hónapja ide se bagóztam, viszont mentségem, hogy nagyon elfoglalt hónap volt ám ez.
Írom, ahogy jön, ne keressetek benne rendszert.

Az elmúlt pár hétben volt vagy öt-hat nap, amikor minden pillanatban tudtam volna sikítani vagy bőgni minden különösebb ok nélkül és mégis sok okból.
Szerintem úgy, ahogyan mindenki, én is besokalltam már ettől a pandémiától, attól, hogy október óta nem voltam szabadságon, attól, hogy a főnök túlstresszel mindenkit, attól, hogy alig tudjuk kitenni a lábunkat bármerre. Attól, hogy még mindig bizonytalan, hogy szeptember körül el tudunk e menni látogatóba a nagylányékhoz. Attól, hogy elegem van a huszonixedik szembökésből már, a várótermekből, a maszkokból, a kézfertőtlenítőkből.
Az önkormányzat és a kormány néhol jó és logikus, néhol meg kivitelezhetetlen és eszement intézkedéseket hoz és ez iszonyatosan meg is nehezíti plusz egyre több munkát is ad nekem minekutána már a COVID 19 coordinator IS én vagyok.

Most is ezzel a heti teszteléssel kiteszik a fejemet teljesen.
Értem én hogy az olyan nagy ápolási és szociális otthonokban ahol több mint nyolcvan beteg vagy idős van ott sokkal több a személyzet és némi szervezéssel “egyszerűbb” megoldani, hogy felállítsanak egy teszter team - et és kész.
De nálunk ahol max húsz beteg van, és a szakszemélyzet kb huszonpár, rohadtul be vannak osztva a műszakok és senkit nem lehet nélkülözni, hogy negyvenkét embert (összes munkavállaló) hetente leteszteljünk.  Nem tudunk személyzetet nélkülözni még napi egy-két órára sem, főleg, hogy még mindig négyen vannak furlough - n, nem lehet megoldani, hogy mindenki ugyanazon a heti egy vagy két napon bejöjjön tesztelésre - van olyan ember aki heti egy napot dolgozik, van aki tizenhat órát hétvégén, van teljes munkaidős, állandó éjszakás, állandó délutános,, összevissza de tényleg.
Akkor most kitaláltam, hogy ha így nem lehet megoldani, akkor mindenki tesztleje le magát és regisztrálja  a tesztjét, majd pedig adja le nekem.
Megjelölünk három napot - pl hétfő, szerda, szombat ahová berendelem a futárt aki összegyűjti és viszi a laborba. Na ezzel meg az a gáz, hogy a munkatársaim harmadának nincsen fingja se róla, hogy hogy regisztráljon és ez nem is az ő hibájuk igazából, mert a nővérszakma amúgy is elöregedett és azokét úgyis nekem kell csinálnom. Akkor meg jobb lenne a hétfő, csütörtök, péntek akkor ott vagyok ha segítség kell.
Ilyeneken filozofálok és eközben újabb problémák merülnek fel, pl a múlt heti online meetingen (NHS) már meg is tudtuk, hogy néhány helyen már meg is kezdték a heti tesztelést.
Lázasan elkezdünk telefonálgatni, hogy mivan, mert mi még a heti-havi  tesztcsomagokat sem kaptuk meg.
Mondták nyugi van egy kis késlekedés / átfedés, rengeteg tesztet kell kiküldeniük, jövő héten remélhetőleg megjön.
Szóval ez most így lesz ez az őrület megint, hetente a személyzetet, havonta a betegeket, szóval lesz olyan hét amikor “csak” negyven tesztet, lesz olyan hét mikor majd hatvanat kell megcsinálni. Beállítok most egy bárkód szkennert is, hogy ne kelljen a tesztek azonosítóit bepötyögni a billentyűn, mert az is csak lassítja az egészet plusz magasabb a hiba esélye is.
Még nem próbáltam ki, de majd kitalálom és meglátjuk hogy működik - még a jövő hét zenéje lesz.

Jó pont, hogy az államtól - illetve közvetlenül az önkormányzattól kaptunk több mint huszönötezer font vissza nem térítendő támogatást fertőzés megelőzésre (majd kétmillió jött le ide Torbayba, azt osztják el ágyszámtól függően).
Szeptember végéig kell elkölteni. Azért merek róla beszélni, mert ez amúgy tök nyilvános (mint ahogy általában minden) és a government oldalán el lehet olvasni a feltételeket meg a részleteket.

Összegzés és lóvé:
https://www.gov.uk/government/publications/adult-social-care-infection-control-fund

A kondíciókról pedig itt lehet olvasni:
https://www.gov.uk/government/publications/adult-social-care-infection-control-fund/about-the-adult-social-care-infection-control-fund

Öt napunk volt arra, hogy leadjuk az elképzeléseinket és az önkormányzat áldását adja rá. A szerződésben hat kondició volt megadva, amibe bele kellett férni.
Ennek a terveit is egyedül kellett kidolgoznom mert a főnök öt nap alatt odáig jutott, hogy lefirkált hat szót amit nem lehetett elolvasni.


Minekutána minden szentnek maga felé hajlik a keze, mondtam a főninek mikor kész lett a terv, hogy beletettem a zárt iroda létrehozását is - a meglévő “open office” helyett ami konkrétan az ebédlő merthogy ott ülök. Nem mert szólni egy rossz szót se rá :) Persze van benne minden más hasznos dolog is (wet room, orvosi és vizsgálati műszerek, emelő, stb)
Mondjuk a hat kondicióba nem volt egyszerű belenyomorgatni a dolgokat, de érvekért sose kellett a szomszédba mennem tanácsért.
A következő héten megköszönte az önkormányzat a terveket és azt írták ha pár napon belül semmi kifogást nem támasztanak, tekintsük elfogadottnak.

A magam részéről elfogadottnak tekintettem, és már meg is rendeltem az asztalomat, székemet, iratfiókomat, a főnök felméreti az ebédlő hátuljába behelyezendő üvegfal és üveg tolóajtó helyét, hogy az elszeparált irodát létrehozzuk.

Szóval ja, elég elfoglalt voltam.

Már helyretoltam a fejemet, de ez az icipici citrom még mindig ott van a gyomrom tájékán és szerintem egy darabig ott is marad.

Az összes pozitívumot latba kellett vetnem, hogy helyretegyem a fejemet és a legnagyobb baj az volt, hogy a nagy dologban még időm sem volt magamba szállni és elmélkedni. Normálisan a kreativ tevékenységeim közben szoktam relaxálni, de most azt sem ment, befejeztem az aktuális dolgokat, elfogyott a fonalam és most az anyagiak is épphogy kijöttek a járvány alatt nullára, nem akartam ilyesmire költeni.

Most, hogy egy icipicit normálisabb a helyzet - bár szerintem sose lesz már olyan mint volt - már kifelé jövök magamból is.
Örülök a két tök új unokának. Édesek, gyönyörűek. A gyerekeimre büszke vagyok és imádom őket.
A férjet is imádom, még az IKEA áruházba is képes lett volna eljönni az asztalért (de közben nem kellett, mert az egyik munkatársam ma megy épp Exeterbe és elhozza).
Örülök, hogy vannak jóbarátok az életemben (végre) - AndréKriszti főleg akiket ezúton is szeretek (még akkor is ha a Tibivel SOSE értünk egyet, de az is nagy szó ha találsz valakit akivel érdemes vitázni valamin) de úgy szeretem őket, hogy még Andrérijjő koncertre is képes lennék elmenni velük...
Hálás vagyok azokért akik szeretnek, mert tudom, hogy azért ha nem is vagyok túl bonyolult, de szokványosan szocializált sem.
A nyárnak is örülök.
Annak, hogy végre ki lehet azért mozdulni.
Aztán örülök - majd - az új irodámnak. A születésnapomnak - mer a családomat imádom amúgy is és két új ruhám is lett és egy új ikea kávéasztalom - ha ma ideér.
Cserébe megcsináltam a - mindenki kedvence saját recept -  citromtortámat és töltött paprikát és még ma magam miatt a marhapörit is.

A hasamon még dolgozom - motivációnak megvettem egy álomszépet ami majdnem olyan mint Zimmermann - Dolce&Gabbana keveréke lenne>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>

eszközként pedig beruházok végre egy sétagépre, mer én edzőterembe el nem megyek...

Azt is elhatároztam, hogy télre veszek műszőrt magamra, mert évek óta vacillálok ezen, hogy ki fog hülyének nézni mer “képzeli ez magát Londonba bazz” és úgy döntöttem nem érdekel. Ahhoz elég idős vagyok már, hogy leszarjam és le fogom.

Mert ez a hülye vírus is megmutatta, milyen az amikor egyszer élünk és én nem vehetem fel az alatt az egy életem alatt a narancsos, zöldes szőrkabátot mer ki mit fog szólni....
Ehhez tartsátok magatokat.

Nesztek. Kikerázott szülinapi, lufifejemmel  bemutatkozik: Dolce  és  Gabbana 🤭😉

Pusszancs
Szülinapos Róza AKI. MA. MARHAPÖRIT. FŐZ. NOKEDLIVAL. ÉS . HOLNAPTÓL. NEM. ESZIK. TÖBBET. SEMMIT. A. BÜDÖS. ÉLETBE.



Update: Nem lesz ma új asztalom. A kollégám azt mondta, hogy két kilométeres sor áll az exeteri ikeában. Hát.. mondhattam volna előre: vasárnap van, gondolom ott lehet fél Devon.
Szóval el kell mennünk mindenképpen jövő héten külömben nem lesz VITTSJÖ (vagymi) asztalom.

Szivesen vagyok Margaret.

Na. Hogy értsétek, mikor azt beszélem, hogy milyen jó a VOGUE magazinból, vagy az online híres dizájner oldalakról lopni az inspirációt.
Nem fogom a kereket újra feltalálni.
Mindig hallom, hogy jáááj a dizájnerek, meg kiveszimeg az ezerfontos ruhát. Hát aki megteheti megveszi, sokan pedig megtehetnék mégsem veszik meg.. de nem is ez a lényeg.

A lényeg, hogy pl a Dolce & Gabbana habos, szellős, romantikus és nagyon feminin ruhái (pl. lásd fent) mindig is kedvenceim voltak. Mikor beöltözöm virágosba a férjem konzekvensen Margaret-nek szólít, de azt hiszem ez csak a virágoknak szól, mert szerintem amúgy tetszik neki is.

A divat trendeket nem úgy kell értelmezni, hogy mindenáron loholni muszáj utána. Le kell venni azt, ami tetszik, aztán át kell rágni, hogy abból ami tetszik mi az ami passzol a személyiségünkhöz.
Hiába divat a batikolt hatás mostanság, ha úgy érezném magam benne mint egy pecásjózsi.
Ezzel együtt mégis fontos, hogy néha kilépjünk a komfortzónánkból és valami meghökkentő formát, vagy színt adjunk a mindennapokhoz csak mert izgalmas. Erre jó az, ha nézegetjük guccsiékat és átkonvertáljuk a saját ízlésünkre. Így maradunk frissek, maiak és mégsem csinálunk magunkból bohócot.

Szóval folytatva ahol abbahagytam én ebbe a rózsás hangulatba szerettem bele egy jó ideje, láttam itt - ott és egyre jobban tetszett. Nagyon elképzeltem magamat ezerszer is egy ilyenben vagy hasonlóban.
Egy nyári estén, andalogva ha végre valahára újra kinyitnak az éttermek a parton.

Kerestem, nézelődtem,  átpörgettem hetente a jó kis webáruházaimat és vártam, hogy mikor jut valamelyik fast fashion brandnek végre eszébe, hogy hát vannak ezek a rózsás dolcsegabbanák...

És két héttel ezelőtt vettem egy nagy levegőt és végre megvettem ezt:

Első látásra szerelem volt. 

Kicsit még letornázom a karanténhájamat a hastájékomról, de amúgy jól áll. (Olyan vagyok benne, mint egy nagyrózsás homokóra.)

Nem dolcsegabbana, nem tiszta selyem, (és nem hatos méret), viszont nem is került ezer fontba, nagyon könnyű, rugalmas nyári anyag és már a gardróbban várja azt a langyos estét.

A másik - trópusi mintás - nyáriruhámnak is hasonló a története. (Anyám első reakciója “kicsit cigányos, de amúgy nem rossz” :)  )

Hát, ez is én vagyok, vagyis inkább ez vagyok én.

Majd megkérem a férjem, hogy fotózzon le ebben a szülinapomon és feltöltöm a képet ha elég szalonképes. Mondom: HA szalonképes.

Amúgy idén végre kicserélem a nappali színeit is, amit három éve nézegetünk.  

Oda is átragad ez a hangulat egy kicsit, persze csak annyira, hogy azért a férj ne érezze túltolva a rózsákat...

Margaret

Élethelyzet

... amikor itthon vagyok egyedül, bugyi és melltartó nélkül henyélek zuhanyzás után egy szál valamiben, és ajtót kell nyitnom egy kétméteres fekete csávónak aki az amazonról rendelt bodzás vodkát szállítja ki és aki képes tizenöt percet várni, míg az útlevelemet keresem mert igazolnom kell a születési évemet...

...nem tudom, valami van a levegőben gyerekek...demoskomolyan.

Ennyire nem lehet jó az a bőr-haj vitamin, és csak egy hete szedem.

Space X

A fotó a Forbes online - ról származik

Néztük élőben a SpaceX kilövést és másnap a csatlakozását a Nemzetközi Űrállomáshoz. Nekem - nekünk ez nagy élmény volt, kicsit a történelem szagát is éreztük a levegőben.
Amúgy is gyengém az űrutazás meg a csillagok és bolygók, meteorok, ködök és fekete lyukak, meg minden ami a világegyetemről szól. Imádtam a Cosmos c. sorozatot vagy Stephen Hawking könyveit, minden sci-fi - t vagy nem sci-fi-t ami űrben járszódik (pl. Apollo 13) .. na elkanyarodtam...
Szóval néztük ezt a dolgot nagy izgalommal és én közben úgy elméláztam:

Van ez az űrállomás... ott kereng a Föld körül, Szaúd Arábia, Korea, Kína, Amerika, Anglia mind csak foltoknak tűnnek onnan, némi barna és zöld meg felhőkkel takart hegyek, erdők és vizek.
Ahogyan  Radnóti is írta “ki géppel száll fölébe annak térkép e táj” ...

Az űrállomáson együtt vannak és voltak külömböző országokból származó emberek, és mindannyian együtt dolgoztak egy vagy több közös cél érdekében. 16 ország vesz részt a programban és az ESA 11 tagjával is van együttműködés. A magyar származású Charles Simonyi is járt az űrállomáson ha jól tudom kétszer is. Ott senki sem veszélyezteti a munkát, hiszen nem csak a másiknak nem akarnak rosszat, hanem maguknak sem. Egymásra vannak utalva, felelősek magukért és mindenki másért is. Mindegy, hogy kívül hordják a szaporítószervüket, vagy belül, hogy családosak, vagy egyedülállók, hogy milyen vallásúak, miben hisznek, milyen elveik vannak, hogy kit szeretnek és kivel alszanak. Mindegy, hogy honnan jöttek, milyen a színük, kultúrájuk, hogy szeretik e a mákostésztát.

... és akkor a gondolataimban arra jutottam, hogy azt kéne megérteni a világon élő milliárdnyi embernek, hogy mi itt egy űrállomáson élünk. Lebegünk a feketeségben, napenergiával működünk, oxigént lélegzünk és nincsen semmi amiért fontosabb lenne tennünk mint azért, hogy békében éljünk egymással.
Mert akár tetszik akár nem, egymásra vagyunk utalva talán még jobban mint az az öt ember aki most odafenn van.

Biztos idealista vagyok, meg álmodozó.
De szerintem igazam van... ez ilyen egyszerű is lehetne.







Amúgy akit a tudomány és az űrdolgok nem hatnak meg ennyire, annak is ajánlom az International Space Station / ISS Instagram oldalát.

https://www.instagram.com/iss/?hl=en

Lélegzetelállító képet kaphatunk odafentről, hogy mennyire jelentéktelenek vagyunk mi idelent.