Addig is itt egy szössz

 Kissé pösze unoka videóhívásban:

- …és mindá kalácson és jhönni fog a hézuszka…

Apja kiszól a konyhából:

- …igen, nálunk ilyen mexikói istenség szállítja az ajándékokat idén még…

Jóvanmána

 Annyira sűrű az élet most, de nem keresek mentséget. Nem volt kedvem írni, néha kell egy kis alkotói szabadság.

Bocsánatot kérek azoktól, akik rendszeresen idelátogatnak és várják az új híreket, vagy csak néha egy bejelentkezést.

Mostanra beérett, hogy megint irogatnom kell. A hülye email is amúgy megint spambe tett mindent, úghogy nem is vettem észre, hogy a legutóbbi poszthoz egyáltalán jött hozzászólás. 

Azt is gondoltam, hogy jó is, senkinek sem hiányzom, legalább nincsen lelkifurkám mert nem  írok… aztán elmentem a spam mappába ma,  mert nem jött meg egy újabb “virágosruha” rendelés visszaigazolása, és látom ám, hogy “aggasztó ez a csend”, jövök ide,, hát itten meg olvasom, hogy legalább a hozzászólásokhoz írhatnék…

Tényleg bocs. Eléggé egocentrikusan csak magammal foglalkoztam az elmúlt egy évben. Azt a nagyon kevés szabadidőmet ami volt próbáltam teljes kikapcsolással tölteni. Szó szerint ezen a nyáron a tengert nem láttam, pedig itt lakok tíz percre a parttól.

Vasárnap be kell fejeznünk a falfestést, de szombaton reggel a kutyáshenyélős teázós időt beáldozom, és írok egy helyzetjelentést, aztán majd meglátom, hogyan tovább.

Addig is itt vagyok csíkosban, az unokatesóm szerint gyönyörűen és anyósom szerint fiatalon.

Aki még itt, annak köszönöm.

Csak egy száraz helyzetjelentés

A naptáram, mint egy nagyköveté. 

Sokat gondolkozhattam volna, ha lett volna rá időm, hogy kell e ez nekem, de csak úszom az árral és majd meglátjuk. Úgyis mindig csak bajom volt belőle, meg stressz ha túl sokat agyaltam valamin.

PRÓBÁLOM a kevés énidőmet haszontalan dolgokkal tölteni, de elég kevés marad. Most is épp befejeztem a heti bevásárlást - kiszállítással holnapr reggelre - itt ülök és írok, pedig vár száz doboz, hogy felcipeljem a tárolóba (karácsony), porszívózás, rendrakás (konyhát tegnap munka után megcsináltam hála az akaraterőmnek és az előrelátásomnak). Kéne mosni - jóvóna az ágyneműt is lehúzni. A hülye angol érettségire is gyakorolnom kellene, (bár tegnap a délután maradékában megcsináltam legalább tíz gyakorlólapot. = előrelátás)  mert jövő héten pénteken próbateszt, meg kéne írnom az összesítést a múlt heti online oktatásból meg a tréninből és feltölteni. Szerdán munkahelyi vizslatásra jön a mentorom, oda is még össze kéne hozni valami okosat. Jah.. el is felejtettem, hogy tegnap még befejeztem a “personal development plan”-t  és a “working hours sheet” -et erre a hónapra vonatkozólag, amikre mellesleg csütörtökön járt le a határidő, de néha a családra is kell idő és nem fejeztem be (anyámmal meg a Zsófiékkal videódumáltunk). 

Közbe még valamit főzni is kellene, de szerintem elintézem valami nagyon prolival… gombás tejfölös tészta vagy valami ilyesmi… 

Mindneki kussoljon, holnapra lazacot vettem, grillezve lészen készen (sütőbe), spenótos gnocchi lesz hozzá és az az ember kedvence… meg az enyém is mer összevissza nincsen az egész 15 perc.

Mindemellett még kéne ezen a hétvégén idő ma vagy holnap, hogy magamat is rendbetegyem, a körmöm gázos, a hajam úgyszintén.

Ha még olvasásra, és egy kis horgolásra esténként jut időm azt már én bónusznak és jutalomnak élem meg mostanság.

Összeszorítom a fogamat és valahogy túlélem,  nyolc hónap már elment, már csak 14 van vissza. Ezt már többször megígértem magamnak, de most komolyan is gondolom, hogy már én több iskolát nem akarok ezután. 

Közben valamikor ha lenne rá lóvé, meg kéne csinálnom a nővér regisztrációt, kompetenciatesztet stb.

Mondjuk az csak pénzkérdés inkább, majd meglássuk.

A kovid jön - megy, szerintem már mindenki rezignáltan él ebben,  én is egyre ritkábban borulok ki, pedig rohadt sok munkám van vele. 

Rohadtul remélem, hogy a Londoni filharmonikusok koncertjét amire két éve karácsonyra kaptam a jegyeket már végre idén el tudunk menni. Egy lehetséges hiszti nekem, hogy kurvaélet hogy ha maszk kell én nem megyek. 

Tudom, egészségügyben dolgozom és már megszokhattam volna, de nekem a maszk olyan mintha megfulladnék. Tudom - tudom, nem kell előadást tartani…. felveszem, mindig ahol kötelező és a melóban is ha nem vagyok egyedül az irodámban.

DE… meg kell mondjam őszintén, hogy ha a pandémia alatt nővérként dolgoztam volna, szerintem kiléptem volna és elmentem volna inkább takarítani vagy valami. Lehet, hogy ez kiábránditó, vagy elítélendő, vagy nemtommi, és én se érzem magamat jól ettől, de nem tudok mit kezdeni. Rajtam van, mindig és addig ameddig kell, de szenvedek.

Képtelen vagyok hosszú ideig tolerálni. Bárhonnan kijövök egy órán belül, akkor is ha nem végeztem pl. a vásárlással. Egyszerűen szarul kapok levegőt, stresszelek és izzadok mint a ló. A textil maszkot el sem tudom viselni egyáltalán, csak a normál eü maszkot. 

Nem tudom ez mitől van, de bármi arcomat eltakaró dologtól ez van nem csak a maszktól. 

Namindegy utálom. Freudilag azt mondanám, hogy csak egyetlen élményem van a fulladással kapcsolatban, mikor nyolcévesen lekötöztek és éterrel altattak be, lehet, hogy ez van tudatalatt, lehet hogy enélkül is így lenne.

De lehet, hogy ez csak az én egyik hisztim. 

Ha egész nap maszkban kéne lennem a munkahelyemen, már tutira mást kerestem volna.

Nem nyafogok, méltatlankodok meg semmi ilyen, felveszem én ahol és amikor kell. Csak izzadok és stresszelek szép csendben :)    egy idő után lesz nehézlégzésem is… a stressztől, nem a maszktól.

Szóval ja, itt ülök a kutyával a pokróc alatt, és győzködöm magam, hogy nekiinduljak a napnak… féltizenegy van, és ha tovább lustálkodom, délután később lesz minden készen. 

Nem szeretek aludni. 

Úgy érzem, elvesztegetett idő öntudatlanul feküdni és teljes egészében inproduktívnak lenni. 

Aztán pár nap után kivagyok a nemalvástól és fekszem a tyúkokkal mert muszáj kialudni magam. 

Képes vagyok inább hatharminckor felkelni és félnyolcra bemenni dolgozni, mert akkor kettő-három felé már itthon vagyok. 

Van viszont még szabink maradék azt kiírtuk. Papának kicsit több van, de én is tudok azért pihenni. Februárban egy hét, és márciusban egy hét.  Megyünk körbeücsörögni a teázókat meg a partokat és a nemzeti parkot… Azt úgyse lehet megunni. Kaptunk karácsonyra a Tamitól valami gőzmozdonyos vonattúrát is, lehet hogy márciusban azt is megcsináljuk. 

Az új főnöktől - kismukktól - totál kivagyunk. 

Tulajdonképpen nincsen vele semmi probléma, csak egyre inkább az látszik, hogy totál inkompetens.

Azt képzelem mögé - mehogy semmit nem tudunk róla annyira privát a faszi, meg amúgy másról sem kommunikál csak a munkadolgokról, de azt is fogóval kell kihúzni belőle és rohadtul szőrszálhasogató is mindenben - szóval van egy ilyen sztereotípiám már róla, ami csak így bennem létezik, de nagyon kíváncsi lennék, mennyire találtam bele… Frursztrált kis ember, eléggé paranoiás, agymosottan vallásos, a nemi identitását nem tudom hogy éli meg, de vagy béna a nőkkel vagy meleg. Az anyjával valami elég fura kapcsolata lehet. Nem bízik senkiben és abban hisz, hogy ha mindenki csak félinformációkkal dolozik (már a munkahelyen) akkor ő nagyobb biztonságban tudhatja a céget (pedig ez kurvára nem így van). Fingja nincsen az emberekről és szarul vagy egyáltalán nem kommunikál.

Kicsi, csendes és kedves embernek hat, viszont totál nem fer, nem egyenes és nem tisztességes szinte senkivel. Titkolózik és még egy csipetnyi aljasságot is feltételeznék.

Kiváncsi lennék ha kinyílna ez a bizonyos könyv, mennyiben lenne igazam, de leszögezném, emberekkel kapcsolatban iszonyú ritkát tévedek.

Az én legnagyobb próbatételem, hogy ez az egyensúlyozás a felelősségem és a beosztottságom között eléggé kimerítő tud lenni. Nem akarok folyton ellenkezni vele, de olyan sok mindent lát szarul és csinál szarul, hogy néha nehéz megállni, hogy ne tegyem szóvá. Mondhatnám, hogy nem az én dolgom, nem az én felelősségem, de én tíz éve itt dolgozom és nehéz amikor érdekek sérülnek, vagy emberek mennek el.

És mennek. Már alig vagyunk.

Egy év után már kiismerem őt annyira, hogy olvassam milyen cselekedet mögött milyen szándék van és nem tesz boldoggá amit olvasok. Csak annyi véleményem van, hogy szánalmas.

Virágnyelven beszéltem erről a tutorommal, és én is kb arra jutottam amit ő mondott, hogy míg meglesz a diploma várjak. 

Hát most várok. Ha most váltanék munkahelyet a sok adminisztráció miatt három - négy hónapot is csúszna a suli… szóval ha csak nem borulok ki és nem kerülök totál idegállapotba, vagy leszek végtelenül elkeseredve nem váltok most munkahelyet. Néha elképzelem, hogy ha szabadkezet kapnék - vagy mondjuk nyernék a lottón és megvenném a helyet, hogyan is lehetne ezt kurvajól csinálni - ő jó, ez elég önelégülten hangzott, de legalábbis hogyan tudnám én úgy jó és magas színvonalú munkára fogni az embereket, hogy ne érezzék kötelességnek.

A múltkor próbáltam neki elmagyarázni, amikor ott mérgelődött hogy “this worker is not reliable and not fair” hogy esetleg akkor várja ezt el, ha először ő a reliable meg a fair… Mondjuk kezdhetné azzal, hogy nevükön nevezi az embereket és megtanulja végre kit hogy hívnak… vagy, ha egy dolgozó neki címzett levelet ír arra nem csak hogy illik, de kötelessége is válaszolni… 

vagy pl. nem lép le köszönés nélkül, lehetne ilyen kis dolgokkal kezdeni. Namindegy nem húzom fel magam. 

Na… most pedig rohadtul éhes lettem, bevágok egy vajasmézes kenyeret teával és emegyek túrni a szart mert sose lesz rend itten. 

Reményeim szerint elmegy az egyik horgolt takaróm annak az árából ikeapolcot meg kabátakarsztót veszek. … szőnyeget is kellene pucolni, meg … ahh… 

Csóközön

eccemajdjövökmegin

Róza

Szössz

 Akartam írni sms-t az embernek, hogy mikor jön, hogy legyen a vacsora erre pont rámcsörgött…

- Heló épp most gondoltam rád…

- … és? Jó volt?

                                                         —————-   o   ——————

Kedvenc ápolónőm a melóban egész reggel morgott és panaszkodott. Egy darabig kényszerdetten hallgattam, de egy idő után nem bírtam tovább, amúgy is tök elegem van és a fejem felrobban már tényleg ezen a héten.

- Neisha, most vagy abbahagyod a panaszkodást, vagy elmész a főnökhöz és neki mondod…

Rámnézett a szelíd tekintetével, értetlenül:

- Én nem panaszkodom… csak kifejezem a gondolataimat…

Nyugaton a helyzet változatlan

Nem szeretem a kiszámíthatatlanságot és a meglepetéseket.

A külső tényezőt.

Amikor valami nem, vagy nem csak rajtam múlik.

A nem látott filmeket, a nem kipróbált éttermeket és a még nem evett ételeket.

Nagyon mélyen egyfajta gyomorgombócom lesz, és nem is nyugszom meg ameddig túl nem vagyok az első tíz percen. 

Nem azért, mert nem lehet jó egy mozi, vagy egy új kaja és nem is azért mert egy fehér kiszámítható kockában szeretnék élni ahol mindig egy irányból jön a fény.

Gyerekkoromban a könyvek történetfolyama volt az egyetlen, amiben nem bántam a változást. Ott volt időm alkalmazkodni. Elég gyagyás voltam ahhoz, hogy a Dűnét hatszor elolvassam. 

(By the way a férj utálta a mozit.)

Mivel azonban a világ és benne én változások és meglepetések sorozata, muszáj volt a hülye, kemény fejemet valahogyan rászoktatni erre. Ha viszont nem muszáj, akkor kicsit még hisztizek az új étterem, vagy az új film miatt. 

A férjem a legnagyobb rajongóm.

Annak apropóján jött ez most elő megint, hogy az elmúlt két év nekem egyáltalán nem esett rosszul. Tök elvagyok az e-könyveimmel, a horgolásommal - oké most még a hülye tanulással megin, néha vannak ilyen vízióim, hogy hatvanöt évesen ülök egy fotelban és még mindig valami vizsgára készülök - egyáltalán én tökre élvezem a változatlanságot.

Megyek ez ellen. 

Jó nem úgy kell ezt elképzelni, hogy ilyen nagy lelkicsatákat vívok a depresszió és a hiperaktív őrült között, azon már túl vagyok rég.

Szépen rádolgozom magam az ismeretlenre. 

Viszont ez időbe telik. Önnevelésem során nagyon erősen próbálok a rendszer nélküliség felé tendálni, de mindeközben nagyon nehéz azt megértenem, hogy emberek hogyan nem kapnak rohamot a spontaneitástól.

Ha tudom, hogy két hét múlva elmegyünk egy távoli városba egy karácsonyi piactérre és ottalszunk, fel tudok rá készülni. El tudok jutni odáig, hogy tökre várom és lenyomom magamban közel az összes hülye gombócot. 

De amikor a napom közepén a férj mondjuk beállít azzal, hogy mejünk - mittomén - világgá, akkor érzem, hogy a beleim keringeni kezdenek és kis csomókká formálódnak. 

Mindez ellent mond annak, hogy eljöttem Angliáig a férj után, de megmagyarázza azt, miért ültem egy évig a lakásban ezután. 

Megyek ez ellen. 

… mert nem várhatom el, hogy mindenki az én dilimhez alkalmazkodjon és a világ normálisabbik fele alakítsa úgy, hogy a moziban adjanak egy brossúrát (mint az operában) hogy mire számíthatsz, (ki hal és ki énekel)…

Pl. legyek már spontán: múlt vasárnap hirtelen utasításba adtam a férjnek, hogy menjünk moziba és nézzük meg a Dűnét. Ő úgy megörült ennek (mert ő is szenved ettől a “nincs benne a mai programban” feleségtől, hogy azonnal elkezdett mozijegyet nézni. 

Annyi csalás volt a dologban, hogy én ugye már tudtam a történetet előre, de azt ne várja tőlem senki, hogy hirtelen menjek moziba és még azt se tudjam mit nézek… 

Namindegy. A férj utálta a filmet, de azt gondolom erre is igaz ami a Marmite-ra, vagy utálod vagy szereted.

Ezek után érthető is, hogy ez a kovidos két év annyira nem volt megterhelő számomra, ezek a “spontán” dolgok nem nagyon hiányoztak. 

Szóval tolom én ezt magam ellen és a végére általában jó sül ki belőle. Csak nem szeretem. 

Tíz spontán alkalomra levetítve a statisztika: egyszer lesz dünnyögés a vége (mertesoseakarszsemmitsecsinálni) egyszer-kétszer mondok nemet, vagy belemegyek, de kicsit duzzogok miatta, a maradékban bevállalom a gyomorgombócot és megvárom míg elmúlik és mindeközben próbálok nem olyan képet vágni mint akinek most lőtték a pircinget a mellbimbójába.

Én értem. 

Értem, hogy a hülye, kifordult, gyors és spontán világ nem az én elvárásaim felé tendál, de az én belső nyugtalanságomat csak az állandósággal tudom kompenzálni. 

Amikor tudom_előre_mi_fog_történni. 

Volt idő, amikor a még a bármilyen új mozi történetét is elolvastam, mielőtt beültem rá.

Volt idő, amikor még szombat reggel bundáskenyeret kellett ennem teával. 

Azt hiszem, hogy nem vagyok bolond. Annyira fontos lenne, hogy emberek megértsétek, vagy legalább megpróbáljátok megérteni, hogy mi zajlik egy ilyen rendszerszerű fejben.

Azt hiszem, hogy azt kellene megérteni, hogy nem főleg másoknak nehéz ez, hogy egy ilyen emberrel kell élni, vagy éppen az anyja vagy a testvére (esetleg barátja, de abból nekem kevés akadt az első 46 évben, a többit majd meglátjuk).

Kurvára nem egyszerű nekem sem magammal élni.

Még úgy sem, hogy a legnagyobb részét ezeknek a dolgoknak már (egyedül, rohadt sok melóval) sikerült elengednem. Elviselni a viszonylagosan állandó rendszertelenséget (ez volt a legnehezebb, és ezen dolgoztam a legtovább) például úgy, hogy négy gyereket nem lehet agyamenten megtervezett környezetben felnevelni. Lehetetlen.  A gyerek maga a rendszertelenség, spontaneitás (spontán dugott kukoricát az orrába, barkát a fülébe és az ujját a lefolyóba) és a rendetlenség. Szóva köszi lányok sokat segített.

Megyek ez ellen.

Nem mindig sikerült. 

Utáltam a spontán utazást (nyolcadmagunkkal kisbusszal) Papukra, a mai napig hisztériázom belülről ha eszembe jut. 

Túl spontán utazásunk egy februári Vasárnap volt, már nem tudom, hogy a férj melyik haverjának jutott eszébe…

SEMMI nem volt  megtervezve, és ami igen az sem úgy lett (amit egyébként megmondtam előre, konkrétan az összes előrejelzésem bejött - mint amúgy általában).

Kurvára hideg, hó, minden kurvára zárva, a kurva hegyre fel se jutottunk mert nem volt kurva hólánc, a hazaúton minden gátizmomra szükségem volt, hogy ne pisáljam össze magam és a korona ékköve - India helyett aznapra - egy kétes kinézetű, tökismeretlen harkányi étterem, ahova (nekem azt mondták) csak pisilni mentünk be, de a banda többi tagja már az éhhalál szélén járt és enni is kellett. 

Ettől sokkal hosszabb történet volt ez (konkrétan ráment az egész kurva nap) és mindenki röhög már rajta, amin én még ma sem tudok.

Az összes energiámmal arra koncentráltam, hogy egész úton csendben maradjak (a férj szerint azért néha kihallatszott).

Ez a hülye pánik, amit én egy gombócba szorítok és a gyomromban tárolom segített viszont hozzá, hogy végtelen türelmet fejlesztettem ki. Noha a kettő totálisan ellentmond egymásnak, mégis következnek egymásból. 

Mert azt néztem, hogy a hisztimmel vagy a rossz kedvemmel mások kedvét is elrontom, szóval inkább csenben maradtam néha sikerült néha nem, de jó tréning.

 Van ugyanis egy venomszerű lény bennem, aki mindenkit felfalna miközben szarkasztikus megjegyzésekkel szórakoztat, de ebből kívülről a legtöbb esetben semmi sem látszik. Ezt én rohadt nagy teljesítményként élem meg és el is várom, hogy mindenki értékelje - még akkor is ha nem tud róla. :) 

Ja.

Még ma is tart a fejlődés. Majd nyolcvan évesen már kapható leszek szerintem egy hirtelen jött karaoke partira is (mer az kb. elképzelhetetlen).

Asszem a család kicsit megszokott már engem. Szeretem tudni mit kapok pl szülinapra vagy karácsonyra, tudják már, hogy nekem nem lehet igazán ajándékot venni (nagyon nehezen megy az arcbeállítás, meg az, hogy hogyan kell örülni, még akkor is ha örülök, hát még ha nem, jó ebben is már azért sokat fejlődtem, de egyszerűbb ha tudom mire kell számítani.) 

A férj is próbálja tudni, hogy a spontán gyeremenjünk izéket legalább reggel közölje, hogy délutánra beleedződjön a fejembe. 

Nagyon sok öruralom és energia vész el amikor hirtelen a rég tervezett hazautazást pl. repülőre kellett tenni. Az öruralomba fáradtam el. Meg bőgtem is a fodrásznál emiatt és nem is amiatt, hogy amúgy bimbit vágott a fejemből… amiatt később bőgtem…

Rohadt nehéz volt ám úgy Magyarországra utazni, hogy eleve teljesen idegen helyen kell lenni két hétig, plusz SEMMI sem úgy lesz ahogyan el lett tervezve, plusz még a saját autónk megszokott kis otthonos és ismerős környezete sincsen velünk. Sok idegen embert és tömeget tolerálni a repülőn odavissza plusz a reptér a macera és mindezt elbaszottan rövid hajjal ami kb még tíz évet rátesz a kinézetemre is.

Rohadtul türelmesen és alkalmazkodóan végigcsináltam ezt az egészet is, csendben és fegyelmezetten húztam a bőröndöt a betonon és közben a hisztim már a piros zónában, de az önuralmam tartja a rácsot, hogy ne áradjon ki a repüléstől való rettegésem vagy az előttem álló két hét miatti hisztériám. 

Szerintem rettenetesen sikeres volt amúgy ahogy én ezt menedzseltem. Halál büszke vagyok magamra  és azt remélem, hogy a fentiek ismeretében értitek, hogy miért. 

Másnak ez max egy napos kellemetlenség. Sokat dolgoztam és dolgozom én azon, hogy mindenki elhiggye, hogy nekem is csak ennyi. 

/Nyilván a cél is segített.

Rohadt jó volt látni a kölyköket és velük időt tölteni, rohadtul szar ez így hogy ők ott vannak. Tudom, hogy külön család meg minden, de valahogy nem érzem magunkat így egésznek, de ez már megin olyan, amit magammal kell lejátszani és kész./

Valahogy úgy képzelem, hogy fut egy program mindenki fejében. Normálisan ez a program alkalmazkodik és tanul, folyamatosan fejlődik olyan módon, hogy kis programokat nevel saját magából mint egy növekvő fa az ágait.

Nálam meg van ez a program, amit folyton basztatni kell. Egy kicsit korcsos ága van ennek a fának, amit folyton nyesegetni meg vitaminozni kell mer az istennek se akar nőni.

Régen ez így hangzott:  bakker, gyere erre türelmesen, erre van cukorka,  nincs is annyira sötét a szobádban, az új suliban lehet, hogy majd lesznek barátaid, felejtsd már el a nyolckarú embersütős szörnyet amit véletlen az alfaholdbázisban láttál (akkor egy fél évig nem néztem tévét).

Ma: és bár a cukor hízlal és infarktust okoz, a sötétség ijesztő és nem csak mert amúgy is félvak vagyok, a repülés természetellenes, és a világ egy marok paranoid hatalommániás idióta kezében van, azért te csak próbálj meg boldog lenni és örülni a napfelkeltének, hinni a föderációban, és készülni a holnapra még akkor is ha sajnos FOGALMAD NINCSEN mi fog történni.

Többnyire sikerül.

Róza. 

Aki. Winchesterbe. Megy. Hamarosan. Karácsonyi. Piacra. És. Ott. Is. Alszik.

(Mer a Premier Inn-ben amúgy kurvakényelmesek a matracok.)

… és a kovid nem vicc. 

Oltassatok lécci, ne legyetek idióták, akik azt harsogják, hogy bebeoltottmégisbeteg, adjátok vissza a sosevolt hitemet az emberekben… lécci.

Ha nem vagyunk beoltva a férjjel, ti ezt már nem olvashatnátok. 

Komolyan.

… na megyek, sütök magamnak bunkáskenyeret.

A nihilista idealista világa

 Ülök sokszor itten a kanapém sarkában és dühöngök. Aztán tovább látok a saját határaimnál és eljutok a másik végletig. Röhögök a világon. 

Aztán eszembe jut apa szava, mikor rosszallóan nézett rám és azt mondta “kislányom nem lehetsz ennyire közömbös, az is hozzátartozik az alapműveltséghez, hogy az ember legalább egy híradót megnéz naponta”. Mert bennem születésem óta van egy ilyen elzárkózásos védőmehanizmus, hogy inkább nem akarom tudni… ez is viszont azért, mert exrán megérint, extrán zavar, nyugtalanít, aggaszt. Nincs kanál, nem lehet megoldani, nincs menekvés a jövő sötét pöcegödréből.

Nem akarok folyton ezeken pörögni. Ha ez nihilizmus (homályos fogalom) hát legyen, én inkább önvédelemnek gondoltam.

A baj csak az, hogy ez a szürke, ragadós jelen megtalálja a réseket az én horgolt világomba és beszivárog. Olyankor felbuzog bennem a tenni akarás és a világmegváltás. Átváltozom és idealista világot akarok teremteni.

Öt perc alatt elmúlik.

Igen én is csodálom őket és kicsit értetlenül is állok azok előtt az emberek előtt akik tenni akarnak. Néha nem is értem, honnan van az energiájuk, a lelkesedésük amikor beállnak egy ügy, egy elv mellé amiben hisznek - olyan körülmények között amikor valalmi eleve reménytelennek látszik, vagy csak nagyon kevesek mennek vele abban a szembeszélben és nem, vagy csak nagyon lassan látszik a változás.

Talán sokunkban megvan ez a képesség, csak az évek alatt csendesedünk el. 

Nincsen hozzá elég erő, hogy kardoskodjunk, hogy megmondjuk, megértessük, elfogadtassuk. Nem mondom, hogy ez nem baj, de sokan elfáradunk. Tiszteletem a keveseknek, akik nem fáradnak el.

Mostanság úgy érzem már azért szeretném tudatosan kivonni magam a közéletből és a politikából mert semmit nem értek. Nem vagyok képes befogadni. 

Úgy nőttem fel, hogy legyek nyitott másokra. Engedjem be a véleményüket, próbáljam megérteni mi mozgatja a másik embert, miért az a véleménye, hogyan jutott arra a nézőpontra, milyen körülmények befolyásolták? Helyezkedjek bele az ő világába, mert a megismerésen át vezet az út a megértéshez,  a megértésen keresztül pedig a változtatáshoz. Egész eddigi életemben (ez nem ilyen számvetéses, nem érzem még magam annira öregnek) más emberek mellett szónokoltam.  Befogadtam és elfogadtam. Vitáztam, meggyőztem vagy megértettem. Elmagyaráztam, lenyugtattam, megvilágítottem. Egyre többször elfáradtam.

Sokszor azon kapom magam, hogy csendben maradok.

 Gondolkozom, ki vagyok én ebben a világban?

Ki vagyok én a megértésemmel meg a más szemszögébe helyezkedéssel? Ki vár rám, hogy majd én megmondjam? Ki kérte?  Mire vagyok én jó ezzel az elfogadó és megértő hülyeségemmel? Mire jó ez az egész cirkusz akkor? Amikor beszivárog, én mindenki helyett is szégyellem magam.

A huszonegyedik század szégyenének tartom, hogy még mindig vannak dolgok amikről BESZÉLNI kell. 

A huszonegyedik század szégyenének tartom, hogy egyáltalán még téma a homoszexualitás, a rasszizmus és bármi, aminek semmi köze ahhoz, hogy valójában mitől vagyunk emberek. Mélységes szégyennel tölt el, hogy szépen gyaloglunk azon a sáros, trágyával fedett és gazzal szegélyezett úton visszafelé… sötétben… hidegben… büdösben… 

Elszakadva ettől a teátrális szófosástól…

Mondhatnátok: könnyű nekem, nem kell és sose kellett szembesülnöm.

Nem is tudjátok, mennyire nincs igazatok.

 Nem fogom viszont a saját életemből vett példákkal bizonygatni, hogy mennyire vagyok nyitott, vagy elfogadó, de legalábbis érteni próbáló. Mindenki keresse meg a saját életében azokat az eseményeket, embereket és szituációkat, amikor alkalma volt erre és próbálja visszamenőleg is értékelni. 

Kapjátok fel a fejeteket a mondatokra és kérdezzetek vissza. 

“Azt már nehezen viselem, amikor mondjuk a 9 éves kisfiamat a tanár úgy segíti fel a létrán vagy a kötélen, hogy egyébként tudom róla, hogy a fiúkhoz vonzódik” (Parragh László)

Gondolkozzunk el ezen a mondaton…

Logikailag menjünk rajta végig és állítsunk fel egy kérdéssorozatot - mondjuk egy olyat, ami szerepelhetne egy ilyen “kérdések és válaszok” kisokosban, amit megkaphatnának a szülők amikor a gyerek kezdi az iskolát - nem röhög… erre tart ma az ország.

- Aggódjak e, ha a férfi heteroszexuális tornatanár a kilenc éves lányomat segíti fel a kötélen?

- Aggódjak e, hogy ha homoszexuális tornatanárnő segíti fel a kilenc éves lányomat a kötélen?

- Aggódjak e, ha a homoszexualitás jeleit észlelem a gyereken kötélmászás után?

- Hova fordulhatok, ha eltérő nemű ikreim vannak, és nem tudom melyiket kéne féltenem a tornatanártól? 

- Mi a jobb választás, a gyermek neme tükrében - egy meleg fehér, vagy egy heteroszexuális fekete/cigány tornatanár?

… és így tovább.

Közelítsük meg a homoszexualitást a vallás felől is.

Elvárod, hogy a homoszexuális ember saját magát megkérdőjelezze, isten próbájának tartsa, a saját neméhez vonzódását pedig a gonosz megkísértésének… Honnan tudod, hogy nem te vagy a kísérleti nyúl és isten nem éppen téged mérettet meg: a felebaráti szeretetet, a képességedet a könyörületre, az elfogadásra és megbocsátásra… ezek volnának az alaptézisek nem? 

Az jutott akkor eszembe, hogy attól senki nem lesz nagyobb ha mást térdre kényszerít.

Sajnálom, hogy még mindig nem hidakat építünk, hanem falakat és kerítést. 

Elkeserít, hogy itt tartunk. 2021 szeptember közepén sokezer év történelem és sokmillió év evolúció után, még mindig nem férünk el egymás mellett. Nemhogy abban a kis országban, de még ezen a bolygón sem. Nem látjuk a felelősségünket még a saját jelentéktelenségünk tükrében sem. 

Még csak birkák sem vagyunk, csak egy szanaszét szaladt csorda, akik közül egy sem fog hazatalálni. 

Én már sokszor nem szóltam. Ültem a társaságban, vagy a tévé, laptop előtt és egyre szomorúbban hallgattam. Láttam a facebookon a belájkolt schmidtmáriákat és szomorúan konstatáltam… hogy nincs mit mondanom.

… aztán mégiscsak füstölög az agyamban pár napig az a lőporcsík és megíródik egy ilyen poszt… mert nem lehetünk közömbösek, azt tanultam.

Pedig én már nagyon messze vagyok Xénától.

Csak néha megfogalmazom magamnak a gondolataimat, hogy el ne felejtsem, hogy ki vagyok.

A vak andimisztrátor visszatér

 Megjövök lassan ide is, csak még egy kicsit döglöm kovival. 

Aszittük én a wonderwoman megúszom - mondjuk enyhébb tüneteim vannak mint a család többi tagjának - de azért elég combos ez a delta variáns is. 

Eddig ugya az volt az álláspont, hogy ez a huszonegyedik század pestise és óvakodj a törpétől, viszont most, hogy nagyjából mindenki be van oltva így ráengedik a népre, had legyen esélyünk még egy kis plusz ellenanyagot termelni. Kb értem is. A kórházak leterhelésétől már nem kell félni, és már listázunk a harmadik - booster - oltásra a munkahelyemen is. 

Kijövök azért ebből a lassú őrületből ami itt körülvett mióta Magyarországra indultunk.

  Az ottani lét egyrészről baromi jó volt ezt nem is kell magyarázgatni, viszont rohadt fárasztó is. Mindenhova mentünk, mindent IS ettünk, “ó már kiterítettem, leszeltem” “ó már kibontottam” . 

Stifoldermérgezésem van asszem, pedig gyerekoromban  disznóvágás után a kamrában gyönyörködve sohasem gondoltam, hogy lesz ilyen is.

… és, hogy aceventura klasszikusát idézzem: me h -  hleg  - vhaaan … nagyon meleg. Olyan meleg, amit a mi kellemes délangliai szrvezetünk már elég nehezen viselt. Néha iszonyatosan szenvedtem. Asszem kb. nyolc éve voltunk utoljára ennyire melegben ott.

Amikor visszajöttünk a repülés iszonyatát legyőzednő csak azt hajtogattam magamban, hogy mindjár friss és üde levegőt lélegezhetek, csak ezt a cirka két és fél órát kell már kibírni ebben a konzervdobozban.

Amikor leszálltunk és reptéri parkolóban este féltizenegykor megcsapott minket a cirka 28 fokos állott levegő, én majdnem idegállapotba kerültem. Szerencésre ezután már csak két napig tartott itt a hőhullám, és az se 39 fokos volt ugyebár.

(A férj éppen indiai zenét néz a facebook videosávján, úgyhogy nem könnyű koncentrálni, nézzétek el ha csapongok, valamint a hibákat és félreütéseket is, mert a repülés totál szétcseszte a szemem, már kaptam szurit, de még nem látom az eredményt. Hullámosak a vonalak, kicsit szellemképes minden és ami egy fél centi alatt van az hááát mondju úgy, hogy kihívás.)

JA. Szóval melóztunk két hetet, most meg itthon ülünk karanténban. A gyerök hozta - valószínűleg  a gyógyszertárból vagy a társaságából, másodjára a Balit nyomta le, én meg nem sokkal utána következtem.

Így két oltással és “enyhe-közepes” tünetekkel ki lehet húzni ezt, de a delta amúgy is ügyesebb mutáció mint az eredeti vírus a fertőzőképességét tekintve, szóval ez várható volt. Még egy kis plusz ellenanyag nem fog ártani.

Én csak aludni akarnék egész nap, de mikor leteszem a fejem, akkor csak így félig alszom és az elég idegesítő. Viszzont éjjel tíz órát simán lehúzok, mint akit fejbevertek (normálisan 6-7 óra nekem elég szokott lenni). Taknyos is vagyok, van egy ilyen kő a gyomrom helyén érzésem, és vándorfájásom is van mindenhol, de az normálisan is szokott, csak talán így egy kicsit idegesítőbb, amikor ez a parazita szívrohamot szimulál éppen és rájössz, hogy csak gyomorgörcs. Nem használ az se, hogy néhány kilóval gazdagabban jöttem vissza és ettől - meg attól, hogy a fodrász totál el.aszta a hajamat és bimbifrizurát vágott kisség depis lettem, de egyébként is kissé lehangolt ez a nyár.

(…mert a haj fontos és nekem már egyre szarabb a minősége, kevesebb is, és most már el kellett fogadnom, hogy így a negyvenhatodik után rövid lesz már. Nem lesz többet olyan hajkoronám mint huszonévesen. Próbálkozhanék még százixfontos Kérastase-al meg ilyenekkel, de asszem nem éri meg ebbe a szalmába már belefektetni…)

Amúgy is az ember gyereke már fóbiás ezzel a kovival is, mert az elmúlt két évben tényleg mindent elkövetett a  világ, hogy  ne csak ilyen mezei félelmeink legyenek mint úgy általában egy félig normális világban, hanem úgy rendesen legyünk paranoiásak.  

Mi amúgy tök elvoltunk a másfél - két éves itthonlevéssel. Megvannak a kis dolgaink, játékok, könyvek, hobbik, meg nem is váltunk el stb. Amúgy is baromi türelmes emberek vagyunk szerintem, én dolgoztam a férj kávét főzött, mosogatott - tudom ez nem illik bele az apamosdik anyafőz koncepcióba, de mi csak ilyen nyugati posványos mentalitás szerint élünk (meg amúgy maszekban dolgozgatott itthon amikor legalább már ki lehetett menni nem csak boltba.)

Ez a két hét karantén engem megmondom őszintén most jobban megviselt. Mert most már lehetne menni egy étterembe, vagy a tengerpartra sétálni, idén még hajókázni sem voltunk és akkor most kell megrohadni karanténban. Kicsit ilyen izém lett, hogy mostmár mennék valamerre - jó nyilván a múlt héten, nem most, amikor tiszta takony vagyok meg fájnak a lábcsontjaim. 

(… én nem tudom… a férj tényleg valamiért fogékony az indiai trash-re…)

Visszakanyarodva még egy kurflit - Magyarország tényleg abszurdisztán. 

Nem hiszem, hogy van még egy ország, ahol a fazekas exbankrablót mint szakértőt meginterjúztatják telefonon az aktuális bankrablás apropóján. Halál komolyan szakértett és ilyeneket mondott, hogy “ha nincs priuszuk, megúszhatják”.

Hát összefosom magam.

Az utolsó hírek egyike meg mindig valami “erszényes ugróegér fiókák születtek az alsóterenyei állatkertben” jó mondjuk most nem ez volt hanem az, hogy “az állatkert berber oroszlánjai járni tanulnak és a dolgozók sültkrumplival etetik őket…”

Férj: Mit röhögsz? Nem tudtad, hogy a berberoroszlánok sültkrumplit esznek. Berberiában csak egy meki van, ott álnak sorba…

A magyar kormány pedig bepereli a norvégokat, mert nem adják ide a saját pénzüket.

Hát kérem. Vicces kalapot és trombitát a bemondónéninek!

Na, most legyen elég ennyi, majha kijövök a koviból akkor jövök. 

Most elmegyek alunnyi. 

Küldjetek látóengergiát, mer kurvaszar így félvakon lenni.

(Elütések és hibák elnézését kérem, nincsen erőm mégegyszer átbogarászni.)

Csumi

Róza