Kedd hajnali ötkor az ágyamból lelépve nem a megszokott szőnyegmeleg érzetet közvetítette a talpamon levő receptorok sokasága az idegrendszerem felé. Nem működött azonnal a helyzetfelismerési központom, de azt éreztem, hogy ez nem olyan, amilyennek lennie kellene.
A tocsogó hang pontosította az észlelést.
Amíg én bömböltem (minden tragikusnak mondható helyzetben így vezetem le a feszültséget), "Naaa... ne bőgj már.. van itt már elég víz!" így a férj. Hívtuk a csőembert - szerelni, a Lalit - a gyerekeket fuvarozni, osztálytársat, hogy ne várjanak, boltmunkatársat, hogy késni fog.
Mire a csőember megjött, megmagyaráztam magamnak, hogy minden rendben van, főztem neki kávét, kipakoltam a szekrényt a hálóban, majd kedélyesen lehámoztam a falról a tapétának azt a részét ami még tartotta magát.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Megvagyok
A szombati napom ment a levesbe ilyen-olyan bokros teendőkkel. Van még a listán, de az évek során tökélyre vittem, hogy patópáli nemzeti ör...
-
Megint az van, hogy szombat reggeli közléskényszeremet pár mondatba kell sűrítenem. Addig is fogalmazom majd a fejemben amíg ideérek, viszo... -
Írnék is meg nem is. Van jó sok mondanivalóm, de mostanában nem éreztem szükségét, hogy beszéljek itt, amúgy az életemben sem. Kissé elcsend...
-
Kicsit szontyolos napjaim voltak. Szontyol 1. Még mindig az ebédlőben ülök, bár a főnök ígéretet tett valamiféle üvegkalicka létrehozására...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése