2013. szeptember 2., hétfő

Az a másik ember

Igen nagyon hiányoznak, akik hiányoznak, de Angliában találtuk meg a nyugalmat, a boldog hétköznapjainkat, és nem csak az anyagiak miatt. 
Ahogy szokták mondani, még a fű is zöldebb. Lehet rám - ránk - követ dobálni, de vállalom. 
Míg ott éltünk, mindíg úgy éreztem, valami nem stimmel. Mintha nem tartoznék oda. Érti ezt valaki? 
Folyton falakba ütköztünk, pedig sosem akartunk fejjel menni a falnak, állandóan tele voltunk ellenségekkel, pedig sosem akartunk harcolni.
A legmeglepőbb tapasztalásom saját magammal kapcsolatos, sokáig tartott mire ki mertem mondani: engem ott nem szerettek. Kevés barátom volt, igaz, ők legalábbis a legjobb barátok, már akik megmaradtak, de tulajdonképpen az emberek többsége nem szeretett engem. Az ember életében fontos, hogy szeressen, és szeretve legyen. Nem gondoltam sosem magamról, hogy én vagyok a szuperember, de mindig jót akartam, próbáltam mindenkihez jó lenni, a hétköznapokban, munkában egyaránt. Valahogy mégsem szerettek engem. Sem a munkatársaim, sem az  osztálytársaim, a faluban sem sokan, azert ott jobb volt a helyzet, ha nem is sokkal. 

Furcsállottam is egy ideig, hogy itt meg mindenki szeret, mintha nem is ugyanaz az ember lennék, pedig de. Először én is azt gondoltam, ez csak a felszín, ahogyan mondták is az angolokról, hogy felszínesek.
De ennek az ellenkezőjét bizonyítja,  amikor a születésnapomon a főnököm francia pezsgőt bontott ( mondták is a többiek, eddig nem volt ilyen, plusz velem örültek, és azt mondták, jól van ez így ), vagy mikor kijött a francos allergiám, a főnök egy szó nélkül a kocsiba vágta magát, és gyógyszert hozott a gyógyszertárból. Vagy, most mikor visszamentem a szabadságról, munkatársaim a nyakamba ugrottak, a mamókák meg az ebédlőben azt beszélgették egymással, milyen jó, hogy újra itt vagyok ( csak véletlen hallottam meg ). Egyik munkatársam is mesélte, mindenki folyton mondogatta, remélik, hogy jól telik a nyaralás. Van egy francia öreganyónk,  aki az agyvérzése miatt nem tud beszélni, és a bal oldala bénult, majd kiugrott az ágyából mikor meglátott, úgy örült nekem, úgy szorongatott el se akart engedni. Nem is beszélek a vacsorameghívásokról, kocsmázásokról, és arról, hogy mennyi egyéb segítséget kaptunk.
 Bocsássa meg a világ, de én sütkérezem ebben a szeretetben. Egyre inkább erőt vesz rajtam az érzés, hogy képtelen leszek elhagyni őket.

 Na szóval, mielőtt átmennék Kozsóba, azért levontam a következtetést. Én semmit nem csinálok másképpen mint régen, akkor is kedves voltam mindenkihez, optimista voltam mindig, sokat nevettem, nem spóroltam rajta, akármilyen nehéz is volt egyébként az élet, valami más volt a baj.  Valahogy, folyton rosszindulattal találkoztam, intrikával, féltékenységgel ( eltekintve a nagyon kevés kivételtől ). Nem tudom, hogy ez csak az én szerencsétlenségem, vagy egy általános kép, nem rágódom rajta... Ez csak egy megállapítás, ami most született meg ennek a látogatásnak az eredményeképp. 
Mielőtt bárkiben felmerülne, nem akarok önigazolni, semmit sem bizonygatni, a fent leírt dolgok engem bőven igazolnak...és ez, most aztán tényleg nem anyagi kérdés.

__________________________________

...amúgy meg nagyon jól éreztük magunkat, megint volt körjárat mindenfelé. Sok dinnyét ettünk, meg füstölt házikolbászt, voltunk standon a gyerekekkel. Anyu kitett magáért, szokás szerint, sokszor azt se tudta az almáspitét süsse előbb, vagy a pogácsát. Kedvenc óvónénimmel jól kibeszelgettük magunkat, bár szerintem három napon át is tudnánk dumálni egyetlen kávé mellett...
Barátos este is volt, hála istennek még jól megvannak, ha nem is könnyen, de még fejjel a víz felett.
Aki jön, jön a következő nyáron, anci remélem már karácsonyra, mi valószínűleg nem megyünk mostanában Magyarországra. 
El kell kezdenünk ugyanis világot látni, mint a mesebeli legkisebb, bár a házasodás már egyikünknek sem opció. Májusban Párizzsal kezdünk, és még jövő ősz előtt Rómát is szeretnénk látni, és nem meghalni...

10 megjegyzés:

Névtelen írta...

szia, csak gondoltam, mondom, hogy velem is így volt otthon, meg így van most, valahogy van valami a személyiségemben, ami otthon azt mondja, "gyalogolj át rajtam", a mai napig nem értem, miért. most meg kb mindenki vigyáz rám, és sokkal nagyon becsülete van a kemény munkának. olyan jó, hogy megtaláltad a helyed :-)
Chang Yai

Mami írta...

Jó, hogy mondod... Legalább bizonyos, hogy nem egyedül vagyok ilyen skizofrén helyzetben. Bár nem lelkizek rajta már, csak míg magyarországon voltunk bántott néha. Most már nem érdekel, csak érdekes.

Monettino írta...

Mi még nem voltunk otthon (1 éve Irországban élünk és anyagi okok miatt jöttünk el, Pécs környékéről) és nem tudom milyen lesz ha egyszer már megtehetjük és hazamegyünk látogatni, de az érzésem hogy nem tartoztam oda, és ide sokkal inkább ez nálam is megvan. Pedig még nem is beszélem igazán a nyelvet, és nincs munkahelyem sem.

Timi írta...

Bevallom régóta olvaslak már, de csak mostanában írtam nálad egy két nyúlfarknyi kommentet. Szeretem olvasni az írásaidat, egy kicsit kiragad abból a közegből ahol most vagyok és ezt nagyon köszönöm :) Ahogy ezt a bejegyzést elolvastam jöttem rá, hogy sok részletben hasonlít az életem ahhoz amit te tapasztaltál itthon. Régóta foglalkoztat bennünket a gondolat hogy elhagyjuk az országot, az utóbbi félévben már nagyon erősen. Rövidebb időszakokra dolgoztunk már külföldön, férjem Koszovóba én legutóbb New Yorkba és a férjem következik újra egy fél éves Koszovói misszióval. Idén márciusban lehetőségem volt két hónapra New Yorkba menni dolgozni. A nyelvet nem beszélem, de olvasok és a beszédet részben értem. így nyelvtudás nélkül, zárkózott európaiként csöppentem bele egy olyan környezetbe, ahol annyi kedvességet és pozitív élményt éltem át, amennyit az egész eddigi életemben összesen, és 37 évesen tapasztaltam meg először (leszámítva a férjemmel és gyerekeinkkel való kapcsolatomat) hogy szerethető vagyok. Furcsa volt. Azt hittem ez csak álca, de nem az volt :) Amikor haza értem döbbentem rá arra, hogy én itthon vagyok "idegen". Érdekes és izgalmas tapasztalatokat szereztem, és él bennem a remény hogy még megtalálom valahol az otthonomat, egy olyan helyen ahol a családom minden tagja elégedettséggel tud élni. Köszönöm hogy leírod a gondolataidat. :) Timi.

Mami írta...

Köszönöm, hogy írtatok, jó ha jön visszajelzés, ilyenkor érzem, hogy nem csak magamnak irogatok itt, még ha a kezdetekkor ez is volt a helyzet...
Fura néha így, hogy fogalmam sincsen kik látogatnak ide?
A hovatartozásról meg...hát kemény dió. Egyszer irtam a határátkelôn kommentben, hogy az a Magyarország, ami után én honvágyat éreznék, sajnos már nem létezik.

kriszti... írta...

Csak úgy ismeretlenül... én annyira örülök Nektek, mintha ismernénk egymást. Pedig nem. És tudom, hogy nem akarok így élni, és azt is tudom, hol nem akarok lenni. És akkor valamiért mindig Nálad találok vigasztalást a saját gondolataimra.
Szeretem a gondolataidat, a világra rálátásod.
És még vicces is vagy! :)

Mami írta...

Köszönöm szépen Kriszti neked is.
És valahogy azért ti olvasók mégiscsak ismertek engem, szóval ez is áll. :)

Monettino írta...

Én is már egy-két éve olvaslak, még otthonról kezdtem el, nagyon sok dologban hasonló az életünk, és sokszor segitett nekem is amiket leirtál. Nem vagyok nagy kommentelő...pedig tudom hogy nekem is milyen fontos ha valaki hozzászól a blogomhoz. Majd igyekszem többször :)

Névtelen írta...

Csak annyit szeretnék mondani, hogy bar regen jartam a blogodon, most bepotoltam a mulasztast, es meg mindig te vagy az egyik legszimpatikusabb ember, akit megismertem a Hataratkelon! A csaladi torteneteidet is imadom, oltari fej gyerekeid vannak (a ferjed se rossz)! :)

A poszthoz, meg a "kibaszolistahoz": en egyfelol eleve pesszimista es aggodos alkat vagyok, masfelol viszont van egy pitbull-termeszetem. Ez azt jelenti, hogy akar az emberek, akar a "sors" szivat, osszeszoritom az allkapcsom, es csakazert sem hagyom magam. De ugy latom, ezzel ti is igy vagytok, es meg is van az eredmenye.

Udvozlettel,
tableno

Mami írta...

Szia!
Nagyon köszönöm tableno, én is nagyon megkedveltelek, hozzászólásaid által, főként, mikor sokszor a védelmünkre keltél, még így félig ismeretlenül is, a gyerekek beilleszkedéséről szóló posztom után. Többek között ezért is örülök mégiscsak, hogy megírtam azokat a posztokat. Most, hogy erősebba szűrés a határátkelőn, lehet, hogy még lesz folytatása. Szeretem, hogy két lábbal a földön állsz, hogy kulturált hangnemben kommunikálsz, még akkor is, amikor idiótákkal kell vitába szállni....csak leírtam, hogy visszafelé is menjen valami ebből a sok kedvességből. Puszi

Tej, kiskanál, univerzum

 Megint az van, hogy szombat reggeli közléskényszeremet pár mondatba kell sűrítenem. Addig is fogalmazom majd a fejemben amíg ideérek, viszo...