2014. január 25., szombat

Nincsen annál fertelmesebb érzés, mint amikor az ember gyereke szenved.

Mindannyiunknak, nekik is végig kell járni a megismerések, döntések, elengedések útjait, bele kell mászni a magunk sötét lyukaiba. Nincs ez másképp náluk sem.
Hiába minden óvó erőfeszítés, előbb utóbb maguknak kell helytállni, megharcolni az életért, a boldogságért, számolatlan könnyeken, át nem aludt éjszakákon keresztül.
Nagy ügy. Én is megtettem, mind megtettük, mégis itt vagyunk - magyarázom magamnak...
de nem segít.

Ha tehetném elmarkolnék mellőletek mindent ami valaha bántott, és még fog, de nem tehetem. Jól van ez így kitalálva biztosan. Ezektől lesztek majd azok, akik, ettől lesz az életetek a tiétek, hisz könnyeken át vezet az út mindenfelé, bármifelé...mert hát könnyekkel indul az élet és könnyekkel ér véget.


Lelkünk könnyű, mint a felhő,
mi az égben bolyhos,
hasadna,
érdes, mint az öreg vászon,
tart még, de már 
szakadna,
kemény, erős sziklakő
feszülne ezer
darabra,
fán a selyem, őszi levél
hullana, de 
maradna.

/ részlet 18 éves önmagamtól, címe nincs /


Megjegyzés küldése

Mai elmélkedés

...az már az öregedés jele, hogy a szemöldökömet is el tudom aludni? Öt percembe is beletelt reggel mire visszasimogattam a helyére. Hang...