2014. január 6., hétfő

Integetni jó

Van az az angol, akinek a kedvéért félreteszem a újdonsült "sehovasenincsenkedvem" antiszociális viselkedésemet, belebújok a céépruhámba és belevetem magam a társasági életbe.
Előljáróban annyi: tudni kell az angolokról, hogy a szabadidejükben, pláne ha parti van képesek 17 éves csitribe átvedleni - tökre mindegy, hogy amúgy hány évesek. Először nem tudtam eldönteni, hogy ez jó, vagy gáz, de már értem a lényegét. Ők tényleg leeresztik a gőzt és itt most nem az alkoholizálásra gondolok, mert olyan sokat azért nem fogyasztottunk pl. a karácsonyi partin. Amúgy is óvodás módon tudnak örülni a legapróbb dolognak is, más örömének is, saját maguknak is, meg csak úgy az életnek. Valahogy nem felejtenek el gyereknek maradni.
 Ja, tudom persze a jóléti társadalom, szerintem nem csak ezen múlik. Nem egy munkatársam van aki azért annyira nem él jól, valahogy mégis boldogabbak.
Ok mindig van a partira: szülinap, karácsony, csakúgy...
Fura képek kezdenek sorakozni a fejemben emlék gyanánt. Megvan a nyolcvan éves főnököm péniszt formázó hajpánttal a fején (najó, nem ő vette magának, és nem is ő tette a saját fejére, de benne volt a marhaságban), a nyakba akaszthatós felespohár és a rózsaszínű egyenstóla mint kötelező partikellék, Andy egész alsónemű garnitúráját is megismertem az éjszakák során (ne kérdezzétek).
Ismerem már a trágár dalokat, melyeket óvónéniket megszégyenítő lelkesedéssel tanítanak nekem.
Folyamatosan halálra szivatják egymást - és marhaság, hogy az angolnak nincsen humora - ilyen eszméletlen szócsatákat, szarkasztikus beszólásokat sosem hallottam mint itt, és nem is nevettem ekkorákat még sem munkahelyen, sem buliban.
Az is igaz, hogy eleinte csak zavartan mosolyogtam, mintha én lennék az egyetlen felnőtt.
Aztán később, a magamról alkotott véleményemet erősen revidiálnom kellett. 
Mindig azt hittem, hogy fiatalos vagyok, meg modern, laza, mai felfogású. Rá kellett jönnöm, hogy ha nem is vagyok őskövület, de lazulnom bőven van még mit. És igen, mi veszíteni valóm is van?
Semmi.
Ha énekelni akarok este az utcán, énekelek és velem énekelnek a többiek, ha dombot mászok (itt elég gyakori) hallom a hátam mögött a tök idegen srácokat "do it". 
Már nem lepődök meg, ha az utcán szembejövő vadidegen megdícséri a sálamat, vagy a hajamat, ha egy hideg estén bámészkodunk a férjjel a tengerparton és a mellénk telepedő párocska megkínál a termoszukból.
Itt tanultam meg közel a negyvenhez mi az, hogy carpe diem, hogyan kell csak úgy a magad és nem utolsó sorban a mások örömére élni. 

Úgy, ahogy az öreg integetős ember integet az út szélén, csak hogy az emberek visszaintsenek, a célja csak annyi, hogy mindenki mosolyogjon egyet. Vagy ahogy a gereblyés ember a parton, aki csak azért gereblyézi bele a homokba, hogy all you need is love, hogy legyen egy jó napod, perced...

...vagy csak mert örömgereblyézni jó.

Ez volt számomra az elmúlt egy év tanulsága.

Moses - the waving man Torquay





2013 Május
2014 Január







Sandman

2 megjegyzés:

AtonHotep írta...

Like :)

Timi írta...

Csúcs! Néha, erre lenne szükségem nekem is. Vannak pillanatok, amikor megijedek a saját fásultságomtól és öregségemtől. Az USA-ban (is), ez egy teljesen élő jelenség. Mikor haza jöttem, és elmeséltem, senki sem értette miről beszélek, sőt szörnyülködtek. Azután rájöttem, itthon nem fogok tudni leereszteni....be is kapott az ékszíj újra.

Inspired by

Bemutatom Maine-t es Maisie-t.         Szeretem a szép cuccokat. Mindig is szerettem, csak elnyomtam hátra az a...