2014. április 15., kedd

Két embert veszítettünk el az elmúlt két hétben.
Mikor dolgozom, sokszor gondolok arra, hogy bár néhányunknak megadatik a gyors, könnyű halál, azért az esetek többségében igaz, hogy meghalni nem olyan könnyű...
Minden sejtünk küzd ellene az utolsó lélegzetvételig.

Az, hogy mit tettünk, vagy nem tettünk az életünkben, hogy kik voltunk, hogy szegények voltunk, vagy gazdagok, milyen autónk, vagy hány házunk volt vajmi keveset számít.
Elgondolom egy-egy anyóka szobájában, hogy vajon hány számára fontos, kedves tárgy van vele, amit a való életéből hozott magával meghalni, és rájövök, hogy baszki ez semmit nem jelent. Aztán gondolkodom, vajon hány éven át jelentette neki egy másik ember a világot, akivel hosszú évtizedekig osztotta meg az életét és az ágyát, és most mégis egyedül készül a nagy útra...
...mert ez az igaszság - lehet akárhány ember a családban, oda mind egyedül megyünk.
Esténként mikor a férjem horkolását hallgatom, megrettenek ettől. 
Nem a haláltól. Az évek során sokszor találkoztam vele, egyre kevésbé riasztó. Hozhat békét, megnyugvást, feledtethet fájdalmat, lehet egy szép, és tartalmas élet méltó befejezése. Persze lehet értelmetlen, fájdalmas, hazug, meg még ezernyi féle.
A halálban nem az élet vége a félelemkeltő, hanem az, hogy így vagy úgy de egyedül kell a szemébe nézni. Tudat alatt inkább ettől tartanak az emberek, és ezt keverik össze a haláltól való félelemmel.
Az érzés, hogy fájdalmas itthagyni ezt a világot, vagy akár az ismeretlentől való ijedtség és bizonytalanság ettől lesz ennyire rémisztő. 
Szembe nézni - bármilyen borzalommal - könnyebb együtt.

Szorítani egy haldokló ember kezét, az pedig egy olyan ajándék, amit ez a mostani hülye világ elvett az emberektől - miként pedig a hülye világot mi teremtettük, ismét saját magunkkal tosztunk ki.
Ettől persze, még mindenkinek magának kell átkelnie a túloldalra, de azt senki nem érdemli, hogy ha már megadatik legalább jó utat ne kívánjon valaki.


1 megjegyzés:

Timi írta...

Nemrég ment el az ápoló, aki minden reggel jön a kis robogóján, ha esik ha fúj, kezeli mama lebénult arcát. Hálás vagyok neki, nincs járművem, nem tudom behordani a kórházba fizikoterápiára. Minden reggel mikor elmegy, arra gondolok, harminc év alatt, hány mamánál és apókánál járhatott már. Nekem csak egy van, igaz reggeltől estig, mégsem tudom felfogni sem, hogyan lehet minden reggel mosolyogva csinálni. Nagy nagy elismerésem és hálám érte. Mostanában sokat sírok ha épp egyedül maradok a gondolataimmal, olyankor hasonló dolgok járnak a fejemben mint amiket te is leírtál, kiegészülve azzal, hogy el kell engednem egyedül, amiben én már nem segíthetek és csak remélhetem, hogy a rémületén gyorsan felül kerekedik egy megnyugvást hozó pillanat. Egy egész emberöltő adja meg magát és lesz légies egyetlen sóhajnyi pillanatban. És mindünkre ez vár. Örülök hogy még látja a tavaszt, a virágzó cseresznyefánkat, hogy érzi az illatukat, hogy akad még számára is kellemes pillanat. Sok mindent tanultam a közösen megélt évekből, de azt hiszem, csak az utóbbi pár, nehezebb hónapban nőttem fel igazán.

Inspired by

Bemutatom Maine-t es Maisie-t.         Szeretem a szép cuccokat. Mindig is szerettem, csak elnyomtam hátra az a...