2014. szeptember 28., vasárnap

E hétvégi délutános műszakjaim miatt nem vagyok a legjobb hangulatban.
Próbáltam azzal felrázni magam, hogy jövő héten már a 30 órás csökkentett munkaidő szerint fogok dolgozni (amit én kérvényeztem), azaz három szabadnap jut egy hétre. Hogy ne veszítsek a fizetésből, kompromisszumot kellett kötnöm saját magammal és bevállaltam a vasárnap délutánokat (merthogy másfélszeres az órabér), a papírmunka is hozzátesz egy kicsit, majd meglatom mennyire lesz ez így működőképes.
Tehát nagyjából úgy néz ki a hetem, hogy vasárnap mindenképp dolgozom délután, hétfőn és kedden általában nem. A hét további része attól függ, hogy az azt követő szombatom szabad e (minden harmadik héten). Így tehát vagy péntek a szabadnap, vagy szombat. Tegnap zárult az utolsó 36 órás munkahetem, délutános műszakkal. Ma kezdem a harmincórást, délutános műszakkal. Namindegy, túlélem.
A harmadi szabadnaptól azt várom, hogy kicsit több időm jutna az itthoni dolgokra, családra, tanulásra és magamra. Szeretnék többet együtt lenni a férjjel, de ez nem tudom mennyire fog sikerülni, a szabadnapjaim ettől még összevissza vannak, de talán a háromhetenkénti szombatra be tudunk tenni egy ilyen házasságosdit.
Többeknek az jöhet le, hogy lusta disznó vagyok. Igazuk van. Pihenni is többet szeretnék. Ebbe a munkába néha szó szerint bele lehet fáradni. Nagyon.
Ha fizikailag elfáradok a munkában, alszom. Mindig jól aludtam. Imádom. 
Milyen vihar? Milyen dörgés? Hagyjámá....

A szellemi, lelki fáradtság az más, pláne mostanság. Most, hogy a főnököm nem önmaga többé, nyomás alatt kell dolgozni, na ez nekem sosem ment. Nem bírom ha siettetve vagyok, ha rohanni kell, ha baszogatva vagyok, ha nincsen időm semmire, nemhogy a betegekre ez nem fer velük szemben sem. Itt még az igazságérzetem is bejátszik nem is magyarázom, elegem van na.
Egyszer azt álmodtam megyek a melóhely folyosóján, szól a vészcsengő és én valamiért nem tudok odajutni ahová kell. Aztán még ugyanezen az éjszakán elfelejtettem kitölteni valami papírmunkát is.
Ezt tök poénra vettem, tényleg. Aztán egyre gyakrabban történt ilyen.
A legutóbb egy katéterzsákot felejtettem el álmomban kicserélni ettől bepánikoltam, fel is ébredtem hajnali négykor és nem is sikerült visszaaludnom.
A legjobban az idegesít, hogy tudom, érzem, hogyan működhetne minden jól, de nem rajtam múlik.

Tartottunk meetinget, a főnök semmit nem ért, mindent személyes ügynek tekint, besértődött, minden csak rosszabb lett. 
Nem tehet róla. Merev lett, rugalmatlan, lassú, feledékeny ( extrém módon ) lassan neki is a gondozottak között lenne a helye, lehet, hogy bunkóság kimondani, de attól még igaz. Nagy a nyomás rajta is az utóbbi időben, de ez is csak annak köszönhető, hogy egyre több mindenre alkalmatlan.
Sokszor azon kapom magam, hogy viaskodik bennem a harag és a részvét, vagy a dühömet a lekötelezettség és a hála érzése  miatt nyomom el, ekkor jönnek el a mamók éjszakánként és kérik számon rajtam az elveszett fogsorukat.

Örömmel jelentem viszont, hogy Balikám és én cégtulajdonosok lettünk mellékállásban. A férjnek ez fontos volt a mostanra egyre bővülő magán ügyfélkör miatt, eddig is tudott számlát adni (itt ez tök másképp van), de ezek után egyszerűbb. Könyvelőnk és adószakértőnk is van már, igaz, barterban nyomják a Balival. 

A fissen érkezettek dolgai is alakulgatnak, a többiek a megszokott ütemben suli+munka felváltva, ezt most elintézem ennyivel, megyek lehúzom még a vasárnap délutánt.
A tegnapi műszakom olyan volt, hogy le sem írom. Már fogalmazom magamban a mondanivalómat a főnővérnek, de lehet, hogy szerdáig annyira lehiggadok, hogy le is tojom.



Nincsenek megjegyzések:

Tanácsok magamnak

Írhattam volna azt is, hogy tanácsok a lányaimnak, de a gyerekek úgyse fogadják meg a szülők szavait, szóval inkább így a tizenkilenc éves ö...