2015. február 17., kedd

"Vérszagra gyűl az éji vad"

Van nálunk egy anyó nyanya öt éve. Nem a legjobb fajtából való, kissé sznob, kissé túlértékeli a saját jelentőségét (nem páciensként, hanem emberként), néha kissé el is vetette a sulykot ami a hangnemet illeti. Vagyunk néhányan akik megbecsülést vívtunk ki magunknak ennek ellenére is, talán mert nem tojtuk össze a gatyánkat tőle. Eszméletlenül megveti a buta, irányítható, befolyásolható embereket.
Vannak szimpatikus tulajdonságai, de összességében véve nem sikerült megszeretnem. Sőt, azon kevesek közé tartozik akiket egyszerűen ki nem állhatok.
Azért mert mindenkit maga mögé utasít, mindenkinél többnek képzeli magát, a végletekig önző. Úgy játszik azokkal az emberekkel ( néhány kollégámmal, családtagokkal ) mint a vadállat a prédájával.

Eleinte próbáltam mentségeket találni számára. Mégis a felebarátom (barátja a hóhérnak nem nekem, bocs, de nem tudok objektív maradni), meg hogy annyiféle ronda betegség megkeményítette, hogy nem lehet egyszerű így élni, szembesülni a saját esendőségével. Belemagyaráztam, hogy egyszerűen csak dühös és ez mérgezi az ítélőképességét.
Így három év után azt kell mondjam, Mrs.J. egyszerűen egy gazdag (nagyon gazdag) rosszindulatú, vén boszorkány.
Még haldoklásában sem adja fel a játékait, az előadásait, fennhangon kéri, hogy az Isten meg az ő fia bocsássa meg a MI (!) meg a családja (!) bűneit, de nem mert megváltást akar nekünk, hanem mert így próbálja tudatosítani, hogy mint hasznavehetetlen semmik vagyunk, akik ráadásul különféle bűnökkel élünk a hátunkon - melyen bűnöket természetesen ellene követtünk el. 
Néha azon kaptam magam, hogy az előadást nézve csak mosolygok magamban, szánakozom ezen a töpörödött méregzsákon és azon gondolkozom, hogy mitől lett ilyen?

Voltak harcaink.
Az első fél évben csak egy foreigner voltam a számára, akiről jó néhány hónapig tudomást sem vett (ja mert az el is felejtettem, hogy fajgyűlölő, idegengyűlölő, soviniszta is, a fekete kollégám be se teheti a lábát a szobájába és régebben van ott mint én).
Úgy rendesen tudomást se vett rólam...vagyis nem az volt, hogy kiküldött, küldjek magam helyett valaki mást, hanem ignorált. Nem válaszolt ha kérdeztem, úgy tett mintha nem hallana. Ez is a kis játékai része volt, ílyen módszerekkel alázott mindenkit.
Fél év elteltével néha már "bemehettem" (nem kezeltem kiváltságként) a szobájába mondjuk a reggelivel, de természetesen semmit nem csinálhattam jól. Mindig rossz volt a kiskanál.
Egy idő után észrevettem magamon, hogy borzasztóan elkezdett szórakoztatni ez a játék.
Annyira utáltam, hogy kimondottan élveztem mikor be kellett menni hozzá.
Sokszor ötféle kanalat vittem a zsebemben, és a fejcsóválásra mindig egy újabbat húztam elő.
Ha egy nap elvesztettem egy csatát, másnap újult erővel vágtam bele a következőbe.
Néhányan a kollégák közül csak reménykedtek, hogy a szünetünk közben nem csenget, azzal ugyanis, hogy fél órát ott tart valakit mondvacsinált apróságokkal gyakorlatilag a pihenőidejétől meg is fosztotta, mert az pl. az ebéd pontosan kell kezdődjön. Megelőzve ezt, inkább felmentem korábban(mikor az én körzetemben volt), és megkérdeztem tehetek e valamit érte most, mert utána teaidőm lesz, és ugye ő se akar olyankor kellemetlenkedni. Ilyenkor elvörösödött a méregtől, és persze, hogy csengetett szünet alatt, de egyre ritkábban. 
A játék lassan, de biztosan értelmét vesztette, viszont egyre többet irogatott a jelenlétemben a piros könyvbe, ahová állítólag sérelmeket írta (nem tom, lehet, hogy nagy hatással volt rá a Rainman).

Három hete hadoklik. 
Ezen a héten tényleg.
Két opció van. Vagy megérezte előre, és előbb elkezdte a műsort, vagy a Jóisten megelégelte az előadást és aszonta, legyen neked vazze...

Olyan gyerekei kerültek elő, akiket a három év alatt egyszer se láttam és minden repedésből unokák kúsznak a napvilágra...egytől-egyig  személyiségmásolatok, de komolyan. A legfiatalabb kölyökunoka vagy mi olyan 14 lehet, úgy zavart el forró csokiért, megfordult a fejemben, hogy Dulcolaxot teszek bele.
Olyan mérges volt Burberry kabátban, mint a Süsüben a Torzonborz király. 
Bakker ilyen családot...
...és imádkoznak...
...együtt...
Mosmár mindüket sajnálom.


Hát igen. 
Mindenki azt kapja...
majd amíg odalent ráébred, hogy akármennyi pénzért sem kap öt kanalat, addig mi majd jól elolvassuk a piros könyvet, és megtudjuk belőle a nagy igazságot.






2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Kedves Mami!Én egy régi olvasód, követőd vagyok, nem szoktam kommentelni, de nagyon szeretem az írásaidat.Még akkor kezdtelek olvasni, amikor itthonról írtál.Ez a történet Stephen King Dolóres című könyvére emlékeztet engem, arra, amit a szipirtyóságról ír.Ne hagyd abba a blogot, és egyszer add ki könyvben is, sikered lenne. Szeretettel:Klári (egy sokkal öregebb mami)

Mami írta...

Köszönöm, hogy olvasol, remélem sokáig így lesz.
Könyv? Majd valahogy megoldom, ha csak 10 példányra lesz igény az se baj!

Mese

... két hét szabiról, házassági évfordulórós szőnyegtisztításról, messziről jött látogatókról és a majdnem kitörött bokáról. A lányok ut...