2015. szeptember 10., csütörtök

A lány virágos, kék ruhában

Elôkerülnek idônként a régesrégi, hagyományos papírra nyomott fotók. 
Néha, csak úgy ok nélkül, takarításkor véletlenül. Aztán elmerengünk rajta, elôszedjük a többit is nézegetjük, emlékezünk. 
Az én férjem nem az a széptevôs, szentimentális típus (kifelé) mint azt már néhányszor felvázoltam. 
Minden képre van szarkasztikus, poénos megjegyzése. Ezeken nevetünk, de a szív ugyanakkor érez némi keserûséget. Nem azért, mert a mában élni ne lenne jó, csak talán mert realizáljuk ilyenkor, egyre kevesebb idônk van. 
Elôkerült a ballagási (nővérkediplomázós, nem érettségis) képem is.  Nem sokkal utána ismerkedtünk meg a Balival.
 
Később, vacsora közben váratlanul így szól:
"Sosem felejtem el..."
"Mit?"- kérdezem. 
"Amikor jöttél, hosszú, szôke, göndör hajad volt és azt a helyes kék miniruhádat viselted, amin olyan kis kammillavirágok voltak."
Meglepôdtem és próbáltam elbagatelizálni: "Ó hol van már az a lány? Bár csak néha én lehetnék!"
"Még mindig az vagy..."

Nem tudom miért csinálja ezt, belepotyogtak a könnyeim a vacsorámba. 

Nincsenek megjegyzések:

Tej, kiskanál, univerzum

 Megint az van, hogy szombat reggeli közléskényszeremet pár mondatba kell sűrítenem. Addig is fogalmazom majd a fejemben amíg ideérek, viszo...