Carpe diem leszek.

Bennünk él az a gonosz mag, velünk együtt növekszik csak megtanuljuk út közben, hogy az agresszív öröm, amit akkor éreztünk mikor féltékenységből összetapostuk Józsika homokvárát csak nagyon rövid ideig tarthat. Akik viszont azzal növekednek, hogy ezt a csírát útjára engedik a gyűlölet tápoldatával fröcskölgetik, lassan minden mást elnyom mint a gaz, a tarack amit nem lehet kiiírtani.

Mit tudom én, tudják e azok, hogy milyen az ha szeretnek és szeretve vannak? Mit tudom én, milyen egy gyilkos lelke? Mit tudhatom én, milyen a fanatikus hit? Milyen az üzleti érdek? Kik esküdtek össze és mi ellen? 

Érdekel ez minket?

Engem nem.

Csak dühít az értelmetlenség, meg ez a tehetetlenség.

Meg kéne kérdeznünk... 

Azt sem tudom mit?

Azt, hogy jobb e úgy meghalni, hogy szétszaggat egy bomba (és a menyországba kerülsz), mit úgy, hogy nyolcvanix évesen fekszel egy ágyban, a családtagokon kívül a bomlás szaga is körülvesz és büdös nyál folyik a szádból (és a menyországba kerülsz)? Megéri a macera?

A vége ugyanaz.

Meg kéne magyaráznunk...

...hogy nem a halál számít. Nem annak kellene számítani. Azzal érni el valamit, hogy élni tudunk közben, nem azzal, hogy meghalunk érte vagy, hogy másokat ölünk meg.

Meg kéne mutatnunk...

Azt, hogy ugyanolyan színű és formájú a lépünk, ugyanolyan barázdák futnak a szürkeállományunkban.

Ugyanúgy növekszünk gyermekként az anyu hasában, ugyanúgy vakarták ki a szaros seggünket a pelenkából mikor csecsemők voltunk, hogy másokon múlt a létezésünk, múlhatott épp azon a bábán, akinek az emigráns unokatestvérének gyereke meghalhat azon a koncerten.  Hogy esetleg téged is úgy vártak, akartak,  szerettek mint engem...vagy nem? Nem vagyok biztos...vagy igen?

El kéne gondolkozni.

Azon, hogy milyen kicsike a világunk. Vajon hány ismerős szál kellene ahhoz, hogy egyik embertől eljussunk egy másikhoz? Egy olyantól mint én, egy olyanig mint te?

Meg kéne valahogy értetni,

hogy a felsőbb hatalom nem felettünk áll hanem mellettünk. Hogy nem istenfélőnek, hanem istenhívőnek jobb lenni. Hogy nincsen az a szentírás, ami felér az élettel, hogy nem hihetünk olyan istenben aki rosszra buzdítana, vagy a "jó" ügyért elkövetett gyarlóság láttán félrenézne. 

Meg is kéne érteni...

Ti nem ugyanazon a bolygón éltek? Nem ugyanazt a holdat látjátok esténként?

Nem ugyanarra gondoltok amikor a csillagokra néztek, amire én?

Mint ahogy én, aki azt gondolom, milyen aprók vagyunk, milyen jelentéktelenek, ahogy mint egy hangyabolyban a hangyák élünk ezen a kis kék golyón, ami meg csak lebeg a végtelen világűrben. Be vagyunk ide zárva, csak jelentéktelen porfingok, foglyok vagyunk ezen a kavicsdarabon, sehova se futhatunk el, sehol sem kezdhetjük újra.

Ha szétbarmoljátok ezt a helyet akkor annyi...

Hinni kéne,

hogy ami itt épül, az egy szép, új, békés világ még akkor is, ha néha jön egy sátáni tangó ami beránt minket az örvénybe, amit csak fájdalom, könny és a kétségbeesés mozgat. 

Hinni, hogy van valahol egy meseerdő, amit áttetsző, csillámlós aranyburok védelmez, ahová nem jut el a gonosz. Ahogyan gyermekként még elhittük, hogy otthon az ágyunkban, vagy a bunkerban semmi baj nem érhet. 

....de nem tudok mást, csak hogy kiveszem a csirkecombokat a hűtőből és lekapcsolom a tévét.

Felhangosítom a Scott Bradley and PMJ-t a konyhában és nagyon várom a márciusi koncertet ahova csak remélni merem, hogy nem jössz be te agymosott őrült, aki sosem néz a csillagokra, akinek nem volt anyja, kék a lépe, és olyan képek élnek a barázdálatlan agyában a saját menyországáról amelyeket én nem akarok megérteni...

Mert mi Többiek vagyunk a Józsikák és a dolgunk az, hogy időről-időre megépítsük a homokvárainkat.