2014. május 12., hétfő

Ki a gyáva kö....g?

Sok-sok levelet kaptam már a kivándorlás témájában. Sokan kértek tanácsot, információt. Tanácsot nem nagyon adok, nem merném felválallni azt a felelősséget ami ezzel járna. Információt bármikor a legjobb tudásom szerint írtam meg mindig, bárkinek, hozzátéve, hogy esetleg nem jól tudom, vagy a dolgok már változhattak azóta. Én már csak ilyen óvatoskodó betoji alak vagyok.


Néhányszor az is előfordult, hogy azt mondta valaki, hogy az én blogom adta meg a végső lökést ahhoz, hogy elinduljon, vagy elinduljanak esetleg családdal együtt. Ezt is nagy felelősségnek érzem, bár persze mindenki a saját sorsának a "pogácsa".

Ezek a sorok most azoknak szólnak, akik most akarnak elindulni és ez a bejegyzés egy mai esemény hatására íródik. Teljesen saját szemszögből. Én nem tudom ugyanis mi a helyzet pl. Birminghamben vagy Londonban? 
Akik maguk mögött akarják hagyni Magyarországot, azok indíttatása többféle lehet és én minden érvet elfogadok. Megértem.
Az átgondolt döntés viszont nagyon fontos. 
Igaz, hogy itt könnyebben lehet boldogulni a mindennapokkal. Az is igaz, hogy sokkal inkább emberszámba vagyunk véve.
Összehasonlíthatatlanul könnyebb (lehet) az élet.
Mindezt viszont nem adják ingyen.

Iszonyatosan meg kell küzdeni érte. Lehet, hogy a nehézségek a hozzáállásomnak, vagy a pozitív gondolkodásomnak köszönhetően nem jöttek le annyira a blogomból, na meg persze a családot és a közelebbi ismerőseimet akik olvasnak, inkább a haladásról szerettem volna tájékoztatni, mintsem a nehézségekről.
Írtam ugyan a hónapokig üres lakásról, a kezdeti igénylések (tax credit, child benefit) akadozásáról, hogy eleinte elég gyakran csak szendvics volt itthon, néha még az sem, írtam a nyelvi nehézségeimről stb. Aki tud olvasni a sorok között azért tudhatja, nem volt ez azért egyszerű. Mégis azt is nyomatékosítanom kell, más ezt esetleg olvasni, és más a hétköznapokban megélni. Egy teljes év kellett ahhoz, hogy újra egyenesbe jöjjünk, hogy visszataláljunk magunkhoz.

 Elvágni magad a szülőhazádtól ez csak az egyik fájdalmas pont. Az csak egy dolog, hogy hiányzik a Balaton, vagy a temető, ahol apád nyugszik.
Elszigetelődsz. Minden szempontból. Nem lesznek tágabb értelemben vett családtagjaid, barátaid, nem csak neked, a gyerekeidnek sem (már ha vannak). A nyelv idegen, a város idegen, más az étel íze, más a szaga a levegőnek. Máshogyan fázol. Minden más.
Ezért vagyok mérges, ha valaki azt mondja, az országelhagyók gyávák.
Mivan?

Nagyon bátornak kell lenni vállalni ezt a kihívást. Nagyon elszántnak kell lenni. Kitartónak. Szorgalmasnak. Elhivatottnak. Körültekintőnek. Megbízhatónak. Bölcsnek. Pozitívnak. Hajlandónak. Alázatosnak. Türelmesnek. Hálásnak.
Mert az eleje NAGYON NEHÉZ, így csupa nagybetűvel. Sőt az utóbbi években egyre nehezebb az újonnan érkezőknek. Kevesebb a munka, sok a bevándorló. A benefit szabályok is szigorúbbak, lakáshoz is nehezebb jutni. Nagyon megválogatják kiknek adják ki. A nyelv egyre fontosabb. Jó nyelvtudással is nehéz munkát találni, első munkát mindenképp.
Ma már nem lehet alig nyelvtudással elhelyezkedni, legalábbis nehezen. Sorolhatnám vég nélkül az okokat, de minek? Nem ez a lényeg.

Mindenben megtalálni a jót, a szépet, a vidámat, akkor is amikor estéről estére leereszt a gumiágy alattad.
Képesnek lenni erre.
Értékelni egy másik ország szépségét, vagy az idegen emberek kedvességét nagyon nehéz, ha nem lépsz túl magadon és nem hagyod, hogy az álmaid vezessenek.
Ha éhes vagy és a teli éttermeket nézed séta közben azt kell látnod, hogy egy napon te ülsz majd ki annak a pálmafás étteremnek a teraszára steaket enni. Ha a gyerekeid elszottyannak, mert egyedül érzik magukat, el kell hinniük, hogy egyszer majd elegük lesz a temérdek pizsamaparti meghívásból. Amikor hatszázadszor gyalogolsz a munkahelyedre, ahol parkolóban a munkatársaid autói állnak sorban akkor hinned kell, hogy egy napon majd te is autóból szállsz ki.
Ha hónapokon át nem érted min nevetnek annyira a munkatársaid, egy dolgot tehetsz (már azon kívül, hogy megkérdezed), érezned kell, hogy benned van a lehetőség, hogy egy napon te fogsz valami nagyon vicceset mesélni nekik.

Ezek nélkül a boldogság, vagy a boldogulás esélytelen itt is. 

Nem akarom felmagasztalni magunkat, de méltán vagyok büszke. Mindezeket így éltük túl és csináltuk végig, bizonyítva ezzel, hogy meg lehet csinálni, és még innen is van tovább.
Még mindezekkel együtt sem bíztatok senkit arra, hogy nekiinduljon a mi példánk után, de aki azt merészeli mondani, hogy gyáván megfutamodtunk annak azt üzenném innen, lehet utánunk csinálni. Megjegyzem vannak néhányan, akiknek sikerült is, ők is méltán lehetnek büszkék magukra (sárkánybulldogék, laci, tóniék stb, csak hogy magatokra ismerjetek).

Egyetlen dolog van ami nem tőlünk függött, (vagy apám mondása szerint csak részben tőlunk ld. lejjebb) az, hogy a szerencse is mellénk szegődött. 
Tehát akkor még valaminek lenni kell: szerencsésnek.

(Apám szerint amúgy nem arra kell várni, hogy a szerencse bekopogjon... az ajtót kell nyitva tartani.)






És most, hogy jól kidemagogizáltam magamat, elmegyek és beoltatom a kutyát, mert jó gyáván előjegyeztettem az állatorvosi rendelőben.


2 megjegyzés:

Poszáta írta...

Nagyon furcsa érzés egy ilyen bejegyzést olvasni. Nem ismerlek a szó hagyományos értelmében, "csak" a blogot olvasom a kezdetektől, de amikor szóról szóra leírsz dolgokat, amik az én fejemben is megfordulnak... pl. az éttermekről amikor éhes vagy, az autókról amik a parkolóban sorakoznak, de a tiéd még nincs köztük, amikor hónapokig szivacson aludtunk a földön... és még sorolhatnám. Néha sajnálom, hogy a férjem munkahelyének nincs Dél-Angliában kirendeltsége és akkor néha tudnánk élőszóban is beszélgetni. Legyen jó heted! Szilvi

Mami írta...

Nem tudhatjuk mit hoz a jövô ;)

Inspired by

Bemutatom Maine-t es Maisie-t.         Szeretem a szép cuccokat. Mindig is szerettem, csak elnyomtam hátra az a...