2014. július 7., hétfő

Néha visszaolvasom a régi önmagamat. Mindjárt hat éve, hogy elkeztem itt irogatni senkinek.
Meg néhány nap múlva töltöm az utolsó harmincadikamat, lehet ezért is vagyok ilyen szentimentalista.

Szembesülni azzal, mennyire más az életünk és mégis mennyire ugyanaz, nagyon fura érzés.
Van amikor megmagyarázható - szándékosan nem honvágynak nevezett - nosztalgiát érzek a régi életünk után. Amikor a balatoni nyarakra gondolok, szinte érzem az iszapszagú, nehéz, párás, meleg szellőt az arcomon. Ha nagyon magamba feledkezem, újra pecázni megyek a férjjel meg a gyerekekkel, vagy ha még tovább utazom vissza, apával.
Szaloncukor illatú karácsonyok, tűzfényű esték a tanyán, szúnyoghangú éjjelek a hálószobában. Ezeket  és még sokmindent sosem akarok feledni, ezért is idézem fel őket olyan sokszor, bízva abban, hogy lesz még tücskös balatoni este (terv szerint jövő nyáron), lesz még szallonázás a régi barátokkal. Mert nem akarok és nem is tudnék teljesen elszakadni a régi otthonomtól.

A mostani életünknek pedig minden egyes percét igyekszem értékelni.
A virágbaborult orchideáimat az ablakban, (lehet, hogy mégsem vagyok reménytelen?) a bagolyhuhugós, sirályvijjogós estéket, az újdonsült barátokkal átsörözött éjszakákat. Igyekszem magamba vésni a tengerzúgós délutánokat, a friss péksütivel töltött levegőt mikor a férjjel reggelizni megyünk, az első angol nyelvű könyvet amit kiolvastam (természetesen Asimov), a rámköszönő szomszédot.
Próbálok minden melegséget amit az anyókáktól kapok ezerszeresen visszaadni, nem meglepődni azon, hogy százszor jobb ember is tudok lenni, mint amilyennek valaha is gondoltam magam.

Egy dolgot azonban egészen biztosan magam mögött hagytam: azokat a bizonytalan sírós napokat, melyekről azt gondoltam mindig, hogy nem lehet, hogy nekem - nekünk - ennyi jutott.

5 megjegyzés:

Aggie írta...

"Az nem lehet, hogy nekem - nekünk - ennyi jutott."

Szívemből szóltál. Köszönöm.

Timi írta...

A legutóbbi ilyen, zuhany alatt állós, sírós, az nem lehet hogy... pillanatom éppen tegnap volt. Annyi sok apró szeretni való dolog vesz körül, amiért érdemes felébredni, és még is, annyira nincs egyensúlyban a sok szarral és nehézséggel ami jut. Szeretek nálad olvasgatni, legalább eltereled a figyelmemet kicsit :)

Névtelen írta...

Ez a nosztalgia (amit egyesek - szerintem tévesen - honvágynak neveznek) valamennyire mindenkiben megvan. A régi életünk darabkái után vágyakozunk, de a távolság nem csak térbeli, hanem időbeli is. Én aki már 10 éve nem élek Magyarországon, ha "haza"látogatok, teljesen úgy érzem magamat mint egy turista, aki pont bírja a meglátogatott ország nyelvét. Ez az ország már nem az az ország, ahonnan én eljöttem, de ez ugyanúgy vonatkozik az otthonmaradtakra is. Őnekik talán kevésbé tűnik fel a változás a mindennapokban, de azért ők is ugyanúgy átélik az elveszett gyerekkor, ifjúság iránti "honvágyat". Ők is egy már nem létező Magyarország után vágyakoznak, úgy, hogy végig egy helyben maradtak.

Ez egy teljesen természetes dolog, nem is bánkódom rajta, hiszen az élet halad, a dolgok változnak: már nem vagyok unoka, viszont apa lettem, és az életem helyszíne sem ugyanaz, mint azelőtt. Viszont cserébe a saját életemet élem a saját döntéseim alapján, és ez hatalmas elégedettséggel tölt el.

Persze jó néha visszamenni Pestre és a Balcsira lazulni és nyaralni egy jót, de csak akkor, ha az ember az itt és most élményét keresi, nem pedig egy már nem létező múltbéli hangulatot próbál felidézni. Én mindig azt mondom, hogy az élet lényege a mozgás, és a régi szép élmények pont jó helyen vannak ott, ahol vannak: a kedves emlékek közöt...

Tableno

Mami írta...

Ez egy nagyon szép komment (kiegészítés) volt, köszönöm Tableno.

Névtelen írta...

Rozamami, Tableno, szívemből szóltatok! Ezt a 'nosztalgiát' gyakran átélem én is, különösen mióta nem vagyok unoka...és minden, ami ezt kísérte, eltűnt, megszűnt.

Zöldeketbeszelek

A berögzülések kirögzítése

Az munkatársam esküvőjére készülve az ebaylistámon nézegetem - így fizetés után - a cipőket. Órák telnek el, végül beteszem a kosárba a lego...