2016. április 22., péntek

Show must go on...

Nagy veszteség.
Olyan volt ő a maga hebrencs módján, mint egy bölcs király.
Ült a trónjában, igazgatta a világot. Mindenki életére hatással volt aki csak ismerte. Felvidított és elkondolkoztatott. Mint egy jó pszichológus aki éppen a megfelelő kérdést teszi fel, azt amit te nem mersz megkérdezni magadtól, de ami rámutat, hogy talán nem a helyes úton jársz talán új ösvényeket kellene keresni, talán nem ott a hiba ahol sejted hanem egészen máshol.
Ha sikerült volna - amit az élet nem adott meg neki - azt gondolom nagyszerű édesanya és nagymama lett volna.
Olyan ember volt ő aki éles eszével még a saját öregkori zavarodottságán is átlát.
Kedves volt, vidám, és ahhoz képest, hogy mennyire beteg eszméletlen optimizmussal és élni akarással rendelkezett. Soha egy zokszó nem hagyta el a száját, soha nem kért többet mint amire feltétlen szüksége volt. 

Hétfőn mikor kitolták a mentősök azt mondta "...nyugi, péntekre itthon leszek..."

... de nem jött haza.
Sheila ma reggel a kórházban halt meg.

Mindig fáj a veszteség. Néha jobban, néha elviselhetően.
Ez a mai mindenkit megrázott. 
Elment egy öreg bútordarab, az utolsó ember volt azok közül már nálunk laktak amikor én elkezdtem itt dolgozni. 
Nehéz ez néha.
Nagyon nehéz.

Róla is lehetett volna  egy-két napos megemlékező tévéműsorokat csinálni.
Pedig még girározni se tudott...csak kötögetni és mesélni.






1 megjegyzés:

mrs gyrmur írta...

Más vígasztalót nem tudok mondani, csak annyit talán, hogy neki már nem fáj....

Jutalomparti

Az van, hogy megyünk céges partiba. Balit behívták pár hete a szabadnapján a céghez, hogy a régiómenedzser akarja látni. Zabszem a popóba, m...