Holnap délután írok egy hosszút.
Tessék számonkérni... már két hete készülök rá, de fingani is csak futtában volt időm...
Pusz

A 48-as tér

Az első összefüggőnek mondható foszlányok és a későbbi, fontos állomásokon elraktározott emlékek valami furcsa okból e körül a tér körül érnek össze.

Hat évesen kezdődött a történet. 

A 48-as tér a Szent Mór Kollégium és az egyetem épülete által közrefogott kicsike park. Nem számozott tér (olyan is van sok ugye), hanem (mily meglepő) a szabadságharcról kapta a nevét és egy Petőfi szobor áll a közepén ma is. Emellé a tér mellé jártam én iskolába. 

Akkoriból  nagy, árnyas fákra emlékszem, amik alatt jó volt üldögélni a fűben. Sok pad is volt, azok a hagyományos cikornyás-tekeredős vasöntvényes padok, kopott pirosasbarna lécekkel. A sétálórész sárga aprókaviccsal volt felszórva, még ma is megvan az a bosszantó érzés, hogy azon mennyire nem lehetett nyáron közlekedni, mert forró volt, rettentően porzott és belement a papucsomba vagy a szandálomba - amúgy még zárt cipőbe is be tudod pofátlankodni. Esőben felitta a vizet és cuppogott, hidegben meg összeállt és csúszott. Cserébe legalább szép volt. 

A régi távolsági buszmegállóhoz az utat minden nap a parkon át vágtuk le, sokszor megálltunk hogy a sarki presszóban ötven fillérért vett fagyinkat elnyaljuk, vagy, hogy éppen csak lekéssük a buszunkat és a következőig legalább legyen hol rohangálni és rosszalkodni.. a többieknek. Nekem többnyire a padon olvasás jött be. Ma is tudom melyik padon olvastam a Rejtelmes szigetet és melyiken a Szőke ciklont, melyiken a Nyakigláb apó-t és melyiken az Opál Opel Utasai-t vagy a Kaland a panzióban-t, a Szíriusz kapitány sorozatot... 

Én kevesebb baráttal és több könyvvel operáltam. Többnyire az iskolai könyvtár és a park között ingáztam...

Összehányták a gyerekek az összes táskát és iskolaköpenyt egy rakásra, és világgá játszották magunkat mindenféle akkori foglalatossággal amik ma már kissé nevetségesnek tűnnek.

Szinte az összes iskolai ünnepség is ezen a téren lett megtartva, koszorúztunk, verset mondtunk, énekkar, pátosz, igazgató... általában az évnyitó és évzáró is ide jött, szocpolgeneráció lévén az iskolaudvar sokszor kicsinek bizonyult nekünk.

Apám  utolsó éveiben a Szent Mór Kollégiumban dolgozott, ahol amúgy mindenki ismerte és szerette. Apát sokat nem látogattam ott, mert általában éjszakában dolgozott. Emlékszem mennyire fájt neki abban az időben, hogy harminchét év rendes szakmunkás munkaviszony után ötezer forint rokkantnyugdíjat állapítottak meg neki. Muszáj volt egy háromnegyed állást vállalnia és nem is érezte a portás és karbantartó munkát alantasnak, a munka az munka, így legalább sok ideje volt olvasásra. 

Viszont mindkét domestosszagú nagymamám is innen ment nyugdíjba hosszú-hosszú takarítónői karrier után. Nekem borzasztó kényelmes volt, hogy bármikor beugorhattam a parkból oda, mindenki ismert engem is és mindig kaptam Sió levet meg pogácsát, és sok nyálas puszit valamelyik öreglánytól. Emlékszem a kupi (takarítónők így hívták a személyzeti szobájukat) szagára, ahol keveredett a füstölt kolbász, a kenyér, a savanyúság, a szappanillattal, a kikopott, virágos terítő műanyagos bukéjával fűszerként némi doh és az omló vakolat, kis pinceszaggal keverve. Nyáriszünetkor (mikor az egyetemisták sem voltak már augusztus felé) nagytakarításkor - kb 8 éves koromtól - kötelezően választható feladatom volt bemenni segíteni. Annyi előnye volt, hogy addig is felmentést kaptam a kertimunka alól amit meg otthon kellett végezni.

Az idő alatt nekem is hipószagom volt három hétig, fel-le ugrabugráltam, vödröt ürítettem, segítettem ablakot pucolni, szemetet hordani, függönyt le és feladni a magas, hosszú ablakoknál. Eközben  anyai nagyanyám (a másik nem sokkal később nyugdíjba ment) mesélt a jövő nagy orvosairól... - az évi rendes rémtörténeteit, csak miheztartás végett és azért, hogy lerombolja az idolokat. "Mer megin berúgtak mint a disznó és valamelyik mocsok beleszart a zuhanyzóba." vagy "...kislyányom az egy drága szünyeg volt, kibaszták a badellába mer össze volt hányva. Én kimostam és hazajött velem..." "Ezek??? Nékem az nem ember, aki beleszarik a gatyájába és kidobja az ablakon...." 

... és ablakpucoláskor is a teret láttam. Akkor a nyári árnyas teret. 

Aztán iskolakezdésre a faleveleken ropogtattam át rajta. Ma is látom a  rakottszoknyás, fehér térdzoknis, szandálos kislányt kevés baráttal aki akkor voltam.  Addigra már rég felépült az új buszpályaudvar, nem is arra kellet volna mennem. Csak szerettem ott üldögélni a könyveimmel meg a szendvicsemmel, meg tudtam hogy a mama félháromkor végez, addigra már a koli bejáratnál vártam  kavicsokat rugdosva és együtt mentünk haza. Útközben reménykedtem, hogy beugrunk a vásárcsarnokba és leugrik nekem némi házinápolyi, vagy ha nem, hát úgy is jó, a mamának feneketlen és nehéz táskája volt, mindig akadt benne valami friss kifli meg párizsi. 

Felnövekedve, a térre még mindig sokat jártam. Addigra csak a könyvek változtak. Meghalsz tengerész, Szakasz, Galaxis Utikalauz. Randik, szerelmek, csókok helyszíne  lett az mindenkinek. Az egyetem közelsége miatt (valamint két középiskola és gimnázium is volt a környéken), mindig rengeteg fiatal üldögélt, heverészett szanaszét. Biztos vagyok benne, hogy intim együttlétekre is alkalmat adott a bokros aljnövényzet. Hányszor hallottam "holnap is itt a téren hatkor... "  Az én kicsi általános iskolámat addigra bezárták, a hetvenedik évét már nem érte meg. 

Mire elkezdtem a nővérszakot már kevesebbszer jártam arra, de a kevesebb alkalom is heti legalább egy látogatás volt mamához. Csak úgy. Megszokásból.

Tizenkilenc múltam, mikor egy őszi nap apám elment dolgozni és többet nem jött haza. A téren a szobor mellett egy padon próbált levegőhöz jutni, aztán a mama gazember orvostanhallgatói próbálták megmenteni, de hiába.

Én azóta nem voltam arra. A koleszban sem pedig a mama még ott dolgozott több mint öt évet ezután, de én sose többet nem mentem oda.

Ez az én módszerem. Befedni, eltakarni, kiírni, eltenni. Mintha egy időre nem létezne.

Gondolom egyszer majd megint le kéne ülni oda egy padra a 48-as térre... de majd csak nagyon, nagyon sokára.

Egy poszt egy szössz és egy szolgálati közlegény

Mindenkitől bocs aki kommentelt és nem válaszoltam, valamiért érdektelenségre gyanakodtam, pedig csak a blogger szórakozott megint és nem kaptam értesítőt az új kommentekről...
Na nem mintha olyan sok lenne, de azért én szeretek válaszolni ha már valaki veszi a fáradságot és ír.
Mosvettemészre. Bocsi.
Mindenkinek köszönöm aki olvas és ír.

Szössz.... avagy nyugdíjasok a fészbukkon...

Pittyen a mobil....
és megint...
és megint...
és megint...
- Tied vagy enyim? Kérdezem a konyhából..
- Enyém... anyám megin ráér reggeli teázás közben.
- Nem nézed meg?? Lehet, hogy fontos.
- ... de mindgyáááá....
csillogós madár... mókus... integetős kislány... óó mégegy madár... nyiló rózsa, kacsintós kiscica, óóóó ... itt meg te és én ülünk egy kávéspohárban a tengeren és átugrik felettünk egy delfin. Most örülsz??

NEM. Nem teszem ide a képet.

Megkaptam a kávémat.
Kialudtam magamat ezen a héten már többször is, mert van új ágymatracunk és már nem fáj annyira a vállam meg a térdem mikor felébredek. Tényleg olyan mintha marshmallow felhőn hemperegnél... Ideje volt már ennek is, mert egy ilyen alap masszájozóson aludtunk, ami nem azért masszíroz mert annyira menő, hanem mert az összes rugót érezni lehet ahogyan hemperegsz.
Itt elmélkedem, hogy merjek e bemenni a bankszámlámra, ma kaptam fizetést és a főnök tegnap mondta, hogy rátett a fizumra még, mer mennyi munkát rámpakolt az elmúlt hónapban, mondjuk ez szép volt tőle, de tőlem is amúgy. Azért is nem voltam errefelé sem, mert annyisokfos dolgom volt, meg hol fenn voltam agyilag is hol lenn és ami kis szabadidőm meg maradt, azt próbáltuk a jóidőben tölteni mert ide is megérkezett ám a szép tavasz után a szép nyár... Felavattuk a Breakwater teraszán az ötvenegyes asztalunkat már néhányszor és voltunk parton is, meg bogyósgin-t inni is.
Mivel a genetikámról kiderült hogy árja vagyok meg egy kicsit svéd, nem is csodálkozom azon tovább, hogy gyűlölöm a meleget, és azon sem, hogy imádom az angliai időjárást.
A reggelemet ma nem papírokkal és online tréninggel, meg ilyen hülyeségekkel töltöm, hanem a normális, kanapéban üldögéléssel, noha rendbe kell szednem a fizimiskámat később, mert ma genetika konzultációra megyek megin, szerintem vérszemet kaptak és a véremet akarják ... megin... hát hosszú történet majd egyszer megírom ezt is.
Teljesen elkalandoztam mert közben shoppingolást is fontolatok, pedig még mindig nem mertem megnézni a bankom. Nem. Nem akarom félretenni és nem, nem akarom őrizgetni, ráülni, próbálni kikölteni, melegíteni, cihába varrni.

... a palikat simán pillanatnyi őrületbe lehet kergetni hülye női kérdésekkel, mert míg ő a kávéját kortyolgatva semmi mást nem akart, csak a facebook videosávját bámulni a klotyón, én elkövettem néhány kérdést, pl. hogy a sorban harmadik gyermekünk mikor volt itt mosni utoljára?  (mer mindig három hétig őrizgeti a szennyesét és utána meg má bugyija sincsen, mer sose ér rá, mert annyi dolga van így fiatalon élni, hogy nem jut idő a mosásra meg ilyen hülyeségekre) aztán megkérdeztem még tőle azt is, hogy mit szeretne vacsorázni ma és a kegyelemdöfést is megadtam a "szerinted az én nyakam rövid, és szerinted nem túl ráncos?" kérdéssel, de erre már nem válaszolt, ehelyett  tíz perces előadást tartott arról, hogy miért is vett engem el annak idején, és hogy igazán nem azt várta az együtt töltött évektől meg az élettől, hogy én mentálisan deprimálódjak.
...hátdemondomjóde...

Mindegy csesződjön meg, a nyakamról majd megkérdezem a Krisztit holnap.
Addig is ennek az információnak a hiányával kell élni, hamár a férjre nem lehet számítani.

Komolyra fordítva ez amúgy nem is kérdés volt, hanem ilyen hangosan ártatlan gondolkozás egy csudaszép ruha felett, (meg a kereknyakú vs. Vnyakú között). Pár hónapja volt ilyen vásárlós  dilemmám két, szaténosan fénylő rakottszoknyával is, meg két papuccsal áááh mindegy. Most nem vagyok toppon, elég sok segítség kellett az utóbbi időben otthonra, plusz az adóév vége stb. Bár kétszáz adóvisszatérítést kéne visszaigényelnem (a munkahelyi adópapír szerint) de beszélnem kell a könyvelővel mert a cég miatt szerintem betudjuk a júniusi adóelőlegbe, ami amúgy is előirányzottt, mert "túl sokat" kerestünk az elmúlt évben (ez igaz - meg nem is, de nem magyarázom mer áááh mindegy).
Az egyik ilyen szoknyát EdeeBeau youtubecsatornáján láttam mikor F&F ruhákat próbált. Ez jó három hónappal ezelőtt volt, ez a kurva szoknya azóta se ment ki a fejemből. A Tescoban már akkor elfogyott, de azóta is minden héten ránéztem az ebayre, hátha valami hülyepina megvette előlem és nem is hordja:
BINGO. Tegnap este háromötvenért megnyertem a licitet, jön mamához már úton van.

Nézőpont kérdése, hogy sok cuccom van e. Szerintem nem, de nyilván ahhoz képest ami kétezertízig volt, ja ahhoz képes sok. Ahhoz képest amit pl. anyám halmozott fel: kevés.
Anyám  szerintem simán lekörözné a legmenőbb divatbloggereket is a kollekciójával, és bámelyik évben előkapja valamelyik szekrényéből a trendit, mer ott őrizgeti harminc éve. Mondjuk ehhez képes szinte csak treccsfarmert meg pólot hord, ami szintén mindegy, mer anyámon a kertészkedős, keletnémet fényessusogós is jól áll.

A hétköznapi ruháim nagyrésze a George-ból származik. A simogatós minőségibb darabok Monsoon, Mango, Capsule, Dorothy Perkins - szóval tök átlag márkák, nagyon dizájner csak egy kettő van. A fastfashion Zara cuccait imádnám, de korlátozottan tudok vásárolni onnan, mert azt ilyen fogpiszkálókra tervezik nagyjából, nekem meg semmim se fogpiszkáló, de még csak baltanyél se, mindenhol ki-be domborodok, hegyek-völgyek között zakatol a vonat... hmm hogy pikánsan fogalmazzak. Azokat nem nőknek gyártják, és bazdmeg a Zara modelcsajok hát öcsém, mutassatok nekem egy olyan feleséget, de komolyan...
Szóval a Zara csessze meg, egy nadrágom van onnan amit imádok, két fagyi után alig férek bele, de szerintem rajtam még mindig jobban áll mint azon az égimeszelőn.
Vannak nagy kedvenceim, a Monsoon-nak eszméletlengyönyörűszép ruhái vannak, A Capsule a Mango és a Lasula pulcsijait szeretem a legjobban, nem azért mer mivanráírva, hanem mert nagyon kellemes viselni és olyan alapdarabokat lehet venni, amelyeket öt - hat évig is hordani lehet simán.
Legkedvencebb cipő-vásárlós az online ASOS website, nagyon szeretem a papucsaikat, szandálokat, egyáltalán nem drága (a sajátmárkás darabokra értem, mert dizájnert is forgalmaznak értelemszerűen AZ drága).

Shoppingolni ritkán járok, inkább csak a Primarkba meg a George-ba, nem szeretem a vásárlós feelinget egy exeteri Mangoban vagy bárhol, de valószínűleg ez még otthonról maradt rajtam ez a hülye érzés, hogy mitkeresekott vagy nemtom. Inkább veszem neten és nagyon ritkán szúrok mellé, merügyesvagyok.
Imádom a színeket a mintákat, nem sok a sötétszínű cuccom, tököm teli volt az otthoni lehangoló komposztfekete gatya, libafoszöld  kardigán kombóval.
Nem szeretem a zöldet és a lilát... nagyon nem....mittoménmér.
Szeretem a selymes, könnyű anyagokat, szaténosat, minőségi dzsörzét, pamutot, a vékony puha pulcsikat és kardigánokat.
Gyűlölöm a bársony és a kord textileket (azokban úgy érzem, hogy színházfüggöny vagyok) és mittomén hogy hívják azt az áttetsző rugalmatlan anyagot amiből csomó ruhát és blúzt csinálnak brr, sose venném fel, zsorzsettszerű anyagok vagymiféle jájjj.

Nem nagyon veszek szezonális vagy nagyon aktuális darabokat, inkább csak cipő-szandál csere van sűrűbben. Jó persze idén is vettem egy-két állatmintás szoknyát, kisebb befektetéssel, hogy ha jövőre vagy két év múlva kimegy a divatból akkor ne fájjon a szívem érte, de a ruhatáramat évek óra bővítgetem és a bővülés még nem állt meg, szerintem nem is fog soha. Most például egy másik, csővázas Argos gardróbra gyűjtöm a nektárpontokat, mert az első betelt.
Hála Imhotepnek...

...és ez a poszt a nyakamról jutott eszembe. Hogy amúgy öreg e és rövid e... Hát nem nagyon vagyok százas.
Voltunk teraszkiülős ivászaton munkatársakkal megint a kezdődő nyárban. Szerintem elmegy a nyakam simán, és megin megállapítottam, hogy mennyire szeretem a piros rúzst (mer senkinek se áll jól, de nekem igen...)

Puszpá

Kösz, inkább hervadok

Hátakkormégegyszer. 

Lehet, hogy ez minden húsvétkor idekerül. Szépítgetem, bővítgetem, megér annyit, hogy ne csak belinkeljem tavalyról, hanem megjelenjen újra. Vigyétek, hirdessétek.

———

Nem gondolkoztam sokat rajta miért gyűlölöm a húsvéti locsolkodós szokást.  Zsigerből utálom. Kicsit kifejtettem tegnap magamban miközben néztem a tévében (férj nézte a híradót) ezt a gyönyörű népszokást.

                                                                                

Ért némi kis trauma engem, ez frusztrált is egy kissé, nagyon kevés ilyen dolog van amitől öt másodperc alatt kiakad a hisztimutatóm és ez az egyik.  Olyan vérnyomás-emelkedésem lesz a húsvéttól, olyan gyűlöletet érzek, olyan dührohamom lesz, hogy még magamat is utálni tudom emiatt.

Egyszer kb. húsz évvel ezelőtt még a férjjel is összeveszekedtünk, mert az egyik barátja abszolút nem vette komolyan kérlelő figyelmeztetésemet, és többedmagával szódával rontott rám húsvét reggel, - amikor is én békésen iszogattam a kávémat a kanapémban - mert mekkora poén ez már nahát!
Míg mindenki jól szórakozott én tehetetlen dühömben kiszaladtam, földhöz basztam a kávéscsészémet és elsírtam magam. Az olcsó padlólappal lerakott konyhában a bögre ripityára törött, és a padlóból is kipattant egy darab (amely ezután minden áldott nap emlékeztetett, mekkora egy hülyepina vagyok amúgy.)
A férj először teljesen ki volt akadva, hogy hogy lehet ilyen gyerekesen viselkedni és nagyon összebalhéztunk. Érted, ÉN vagyok gyerekes.
A barát ugyan bocsánatot kért, de látszott végig, hogy ő se érti és az arcára volt írva, hogy "ekkorahisztispicsátnahát"...

Asszem az összes azelőtti húsvét frusztrációját éltem át abban a szódafröccsben és egyszerűen csak épp akkor borult ki a bili. Mert talán naívan azt gondoltam, hogy felnőttként nem kell elviselnem a megaláztatást és ezt az egész nemakarom tortúrát, amit gyereklányként kellett és ami ellen nem is tudtam tiltakozni, mert nem voltak hozzá eszközeim sem és a szocializációm során belém égett, hogy én vagyok a hülye, mert ez amúgy egy ártatlan szokás, egy vidámkodós poén, egy teljesen megszokott, banálisan normális dolog. Én hülye azt hittem, hogy felnőttként már legalábbis eldönthetem, hogy ha valamiből köszönöm szépen nem kérek.
Miután lehiggadtak a kedélyek megkíséreltem a férjnek is elmagyarázni, (ő meg is értette és el is mondta, hogy ebből a nézőpontból sose vizsgálta)  hogy ez nekem kurvára nem vicces és hogy ezt az undorító, idióta, hülye ősrégi szokást ahol az én bőrömre megy a jópofázás totálisan felesleges fenntartani.

Semmi poén nincsen abban, hogy reggel újra kell magamat bootolni, hajat csinálni, átöltözni és még a nappalit és a kanapét is én hozzam rendbe amíg ők röhögnek és iszogatnak a teraszon. Ő van mindig a legjobban kiakadva, amikor más faszával verik a csalánt, hát ez meg most az én faszom és erdőirtásra használjátok ti, baromi vicces férfiak. Olyan kibaszott, kétségbeesett méreg fut el,még akkor is ha csak a tévében látom a locsolkodást - ENGEM aki amúgy meg minden hülyeségre kapható voltam és vagyok. 

Öltöztem én be tükörtöjásnak farsangon a férj meg szalonna volt, mentem vizidiszkóba (jó mondjuk kissé kényszeres mosollyal az arcomon, de csak a zene miatt) a gyerekeimmel, voltunk (már jóval harmincon felül) meztelen fürdeni az orfűi tóban vagy tizen baráti társasággal - és most is elmennék. Tudok magamon röhögni akár naponta többször is, iróniával és öniróniával éltem túl sok nehézséget az életben.

Pláne meg nem tartom magamat egy besavanyodott fapinának sem, akit csak az érdekel, hogy ne törjön le a műkörme és ne gubancolódjon be a póthaja vagy ilyesmi...

...sajnos emiatt a marhaság miatt a húsvétot se szerettem sose. 

Vérfeminista sem vagyok, sem férfigyűlölő, köszönöm szépen jól megvagyok a konyhával,  felneveltem négy gyereket, ellátom a családomat, éppen csak annyi tiszteletet és megbecsülést várok el bárkitől amennyit én is megadok, legyen az férfi, vagy nő. Hozzáteszem, hogy nem azért teszem az asztalra a kaját, mert ez a kötelességem, hanem mert szeretem a férjemet és nem azért mosom a zokniját sem, mert dézsába áztatott vizeskötéllel elmagyarázta mi a dolgom...

... és igen. Jó külföldön élni ezért IS, mert húsvét hétfő reggelén nem kell fosnom, hátam  mögé nézni, illetve lehúzott redőny mögött imitálni, hogy nem vagyok itthon.

Nem kell másfél napra  a konyhába zárkóznom és robotolnom, hogy legalább három fajta sütemény legyen, amit - miután jól lefogtak, megtapogattak és elázok: szódától, jéghideg víztől, vagy büdös pacsulitól - majd jól megesznek a faszagyerekek,  akik ezután - míg én átöltözök, megszárítom a hajamat, bedobálom a harmadik garnitúra ruhámat is a mosógépbe, felitatom  a vizet a bútorokról, felmosok meg mittomén - jól megisszák apám borát meg fele pálinkáját, részegek, undorítóak és agresszívak és gusztustalan, viccesnek szánt megjegyzéseket csócsálnak rám két zserbó között. Miután végre elhordták magukat, még elpakolom és elmosom a faszos poharakat meg tányérokat amit maguk után hagynak,  feltakarítom a morzsát meg a cipősarat, és örülök, hogy mennyire kurvajó nő vagyok, hogy így meg lettem alázva háromszor, és/vagy büszke vagyok, mert hányanlocsoltakmeg...



Hát bazdmeg...  legyek inkább idióta, hisztis tyúk, hagyjatok a picsába hervadni.

...én szeretem az embereket...

...a következő firkát kéretik a szarkazmusom teljes tudatában olvasni... nekem már csak ez maradt...


Ha most úgy folytatom: DE, akkor az úgy hangzik, mint mikor Safranek bizonygatja "én szeretem önt Mr. Teufel!"
Alapállapotban tényleg nem is tudom. Szeretem én az embereket?? Muszáj, hogy szeressem valamilyen szinten (tudat alatt) mert ugye segítő foglalkozást válaszottam anno, és a többi opció is erre mutatott. Voltak ugyan próblálkozásaim már korábban is az embermentes fogalkozások keresésére (labor, iroda - monjuk az irodában is oda lyukadtam ki, hogy a végén ügyfelezni is kellett), de a világ túlnépesedése sem abban segít, hogy el tudjam magam szigetelni.
Ehhez még hozzájön az is, hogy bár sosem kerestem a konfliktust és ma sem akarok megmondóember lenni, valahogyan mindig olyan szituációkba keveredem, hogy vagy valaki megsértődik, vagy ahol a végén le is vagyok bunkózva. A leginkább  visszafogni magamat a mindentudásommal kell, mert azt a legtöbb ember nem szereti, és hiába mentegetem magamat azzal, hogy "nem tehetek róla, okosnak születtem, szokd meg te is" nem működik, szóval ezt - kevés sikerrel - lefojtom, pedig ezzel a tulajdonsággal még amerikai elnök is lehet az ember, mint azt láthatjuk. (Jó igaz a Trump fele nem olyan okos mint én, de ez egy elhanyagolható részlet.)
A másik ok ami beletaszít nem kívánt kommunikációba is az pedig a közléskényszerem, (értsd: hülye vagy, de majd én elmagyarázom miért) és ez a két dolog már simán elég, hogy egy rakat fészbukkcsoportból kivágjanak mint macskát szarni. Nagyon keményen próbáltam (a legtöbbször) a mondandómat kozmetikázni -  ezért mondja a férjem azt, hogy tök kulturáltan tudok elküldeni valakit a picsába - viszont néha kilóg a lóláb a mondandómból és egyre gyakrabban megy el az irónia vagy a szarkazmus irányába, ezt keverik össze sokan azzal, hogy bunkó lennék - amúgy most hogy belegondolok, ja valamilyen szinten a szarkazmus a bunkóság kicsit kozmetikázva.
Ez részben anglia hatása, részben a korom (nem a kéményből hanem az évek) és bár még nem pisilek tüsszentéskor, azért az egy ősz hajszálammal feljogosítva érzem magam, hogy ne viseljem türelmesen mások hülyeségét.

Ezekkel együtt szerintem amúgy tök kedves és barátságos vagyok, igaz, hogy kiméletlenül őszinte is (ezt is a férj mondta, ja meg a Kriszti és nekik hiszek) és ez nem mindig segít, mert néha az emberek az őszinteséget sem veszik jól. Kifejlesztettem magamnak egy olyat, hogy ha szépet nem tudok odatenni, őszintét meg (a tapasztalat memóriabank alapján) nem akarok, akkor inkább nem szólok semmit se, de eléggé szenvedős amúgy ez még így is.
A fejemben ilyenkor kíméletlenül dübörög a mondatvonat, és ha engedném csak úgy fülyülne kifelé, mint öreganyám fogai között a trágárság, mikor vakond túrta a veteményesét.

 " ...magad se gondolod komolyan, hogy bárki ebben a szobában elhiszi, hogy te kötöznivaló ráncosbocskor szerelemből lettél kiválasztva a tunéziai kockahas által... hogy ezt az álszent ajvékolást amit itt mindenki véghezvisz komolyan... elmegy az eszem és vissza se jön.... miaszar?? azon aggódsz, hogy a képeken zöldes az esküvői ruha színe pedig vakító fehér volt... én inkább a saját szined miatt aggódnék... bazdmeg nem hiszem el..." és így tovább... de csak ülök a sarokban és elviselem, hogy MINDENKI azt gondolja amit én és mégis részt vesznek ebben a szánalmas előadásban. Ennél a példánál maradva: félreértések elkerülése végett - nincsen nekem bajom azzal, hogy mindenki azt csinál amit akar. Nincsen bajom azzal, hogy hatvanhoz közel állampolgársággal veszteget meg egy tunéziai húszonévest. Mindenkinek joga van azt csinálni amit akar. Joga van elhinni, hogy ez szerelmi házasság, vagy joga van tudni, hogy nem az, de még pár jó évet és egy élő szexbabát megér az egész. De mindehhez fehér menyasszonyi ruhát húzni és elvárni, hogy tapsoljak és éljenezzek, meg gyűjtsem a száraz rózsaszirmot, hogy majd legyen mit dobálni hát DON’t GIVE A SHIT...
Tudom, hogy szociális analfabétának nőttem fel, de azt is hogy nem jó megbántani embereket és ... és esküszöm én egy szót se szólok, ha látok egy ronda kisbabát... NEM vagyok gonosz és nem vagyok szívtelen... sőt. Szerintem bár a szociális intelligenciám a béka segge alatt van, az érzelmi intelligenciám kiveri a plafont. Szerintem ezzel tudok kompenzálni.

De van olyan, amikor NAGYON nehéz visszafogni magam, mint a kutyám amikor jön a postás és nem ugathat mert a falkavezér (férj) csúnyán néz rá és olyankor ilyen pofalebegtetéssel buffog, hogy úgy ugatna is meg nem is, szóval látszik, hogy uralkodik magán, de nagyon nehezen megy. Kb. én is ilyen szorulásos fejet vágok (ezt is a férj mondta) ha nem üvölthetem valaki arcába "picsába veled komolyan, hogy menné be nyitott szájjal a pitypangerdőbe, ne engem szórakoztassááá" de ez meg olyan vidéki - falunapos - alfahímes hangzású, mondani nem méltó, a gondolással meg úgy vagyok azt úgyse hallja senki... Amúgy a férj azt is mondta jónéhányszor, hogy a test és arcbeszéddel vigyázzak mert a homokomon neonbetűvel olvasható: "kiezahülyefasz"...
Mondtam neki, hogy mikor megismerkedtünk nem zavart a "dugjál meg" felirat! Erre azt volt a válasza: na erről beszélek... kétségbeejtő a nyers modorod néha.
Hát kösz.

...és akkor tényleg. Ez a pökhendi bunkó aki belülről vagyok, meg az a kedves ember aki amúgy (tényleg) vagyok kissé skizofrén helyzet, de simán eléldegélek így - mivel a pökhendi, bunkó hisztérika azért elég mélyen, egy kicsempézett szobában csücsül amit az évek során építettem neki - csak olyankor, amikor pofán üt az élet, gondolkozom el ezen a személyiségtorzuláson. Az őszinteség mint személyiségtorzulás? Najó - túlzott őszinteség mint személyiségtorzulás? Nem tudom.

Sok esetre emlékszem gyerekkoromból.
Mai ésszel tök átértékeltem és értem az egészet már, de igazából akkor nekem ez szorongást és főleg sok szomorúságot okozott. Nem volt bennem gát, félelem és szociális etikett vagy nem tudom hogyan hívják ezt. A legtöbb kicsi gyerekben eleinte nincsen meg ugye, a gyerekek őszintébbek, szókimondóbbak, a felnőttek nevelik beléjük, hogy mikor mit illik vagy nem illik mondani vagy tenni. Belőlem ezt a fajta gát hiányzott. Gyerekkoromban két érték mentén működtem. Jó és rossz. És ha valamiben nem találtam kivetnivalót (mert az nem rossz) akkor átment a szűrőn. Mer a nagyanyám kicsi koromtól csak azt szajkózta, hogy lopni bűn, hazudni bűn, bántani másokat bűn, stb.
Tehát értsd: NEM loptam NEM hazudtam NEM verekedtem.

Az nem volt benne a mama könyvében, hogy ne mondjam meg a tanárnak, hogy hamisan énekel és hogy ez a dal nem is így van - jelentkeztem, felálltam, betartottam a szabályokat... nem értettem miért végeztem a folyosón mégis... vagy, hogy nem mondjuk meg a tanárnak, hogy rossz az eredmény a táblán... vagy, hogy azt nem kell reklámozni, hogy a papát megin talicskán tolta apa haza, mert a szomszéd szólt, hogy ott hentereg a fagyizó mellett...úgy, hogy előtte is látta mindenki, nem gondoltam, hogy titok...  vagy, hogy nem kérdezzük meg az Irma tántit, hogy miért rúzsozza körbe a száját ott ahol nincsen szája.... és sajnos nem is változott semmi sem, hiába mondták, hogy mit és hogy nem illik mondani vagy tenni nem láttam benne mintát. Ami miatt egyszer bajba kerültem, azt és úgy nem csináltam többet, de utána mindig jött egy másik szituáció és én már megin nem tudtam, hogyan nem kell kérdezni, nem megszólalni.
Nem értettem azt se, hogy ha Isten szabályai szerint élek, hogy vagyok mégis mindig szarban?

A saját káromon tanultam meg, kőkemény leckéken keresztül (uszkve húszéves koromra) hogy mikor ne beszéljek. A nővérdiploma után volt egy ötperces monológom a szakvezetőmmel (addig tudtam magamban tartani, mert felismertem az érdekeimet) és utána a bulin se voltam ott.

Anyám kérdezte miért nem mentem el? Azt válaszoltam: mi értelme van úgy csinálni mint ha jól érezném magam, egy olyan helyen ami túl hangos, szar a zene és tömve van olyan emberekkel akiket ki nem állhatok és ami a fotosabb ők se engem. Anyám azt mondta: hahh, erről szól az élet. .. Hát ettől nagyon elkeseredtem, pedig nagyrészben igaza volt. Sajnos.

 Többnyire sose kéne szólnom semmit annyi véleményem van, de mondom, mára megtanultam a többségét kordában tartani. Viszont ha visszanézek tudom ma már, hogy  emiatt nem voltak barátaim, emiatt éreztem iszonyatosan magányosnak magam gyerekkoromban. A könyveim nélkül túl se élem. A végén még ki is lyukadok oda, hogy a könyvek neveltek. Amit nem értettem az emberekből azt értettem meg a könyvekből.... és mégis, még ma is szociális analfabéta vagyok belül, hiszen még egy ártatlannak tűnő horgolóscsoportból is kivágtak (igen megint, egy másikból). 

Ennek az egésznek totálisan ellentmond az a tény, hogy tulajdonképpen rohadt jól tudok emberekkel bánni. Valahogy kitanultam, kikompenzálom a gyengeségeimet és épp az érzelmi intelligencia segít ebben a legtöbbet, valamint furán fricskán: az őszinteség is. Pont az, ami a legtöbb problémámat is okozza.

Amíg tolerálok addig tehát minden ok. A baj akkor van, (elég sokára) ha elfogy a türelem.

  Jól kielemeztem megint magam és rájöttem, hogy bár nem jogos, érthető a kidobás a csopiból. A facebook egy social media benne van a nevében, én meg antagonista vagyok :)
... ha más eredménye nem is volt, megint elgondolkodtatott és önvizsgálatra késztetett:

Tojok rá... szeretsz nem szeretsz nem kapsz mást. Ez a végeredmény.
Horgolóscsoport nélkül meg megvagyok. Úgyis szebben horgolok mint ők. BEBEBE