Karácsonyi puncipium, avagy szüljetek sok gyereket szemhéjpúderért...

 Van az a szög mikor az ember töke tele neki.

A karácsony iszonyatosan jóvót és borzasztóan  (de felemelően) fárasztó. Este háromnegyed nyolckor rúgtam ki mindenkit, én reggel még be kellett menjek mert sürgős cuccaim voltak a melóban, de kettőkor hazajöttem és már csak a krumpli és a lilakáposzta volt vissza, meg a konfitált kacsát lepirítani. 

VILÁGBAJNOK volt a kacsám, nem mert én csináltam, de tényleg. A mézeskrémest szerintem majdnem egyedül ettem meg az egész tepsivel, de felfogom ilyen mental breakdown-nak mert szerintem ez pont az, amikor az ember este tízkor előveszi a féltálca sütit a hűtőből és a konyhaasztalnál mélázva falatozik.

Csudálatosan jól sikerült ez a mindenkinek meglepetés karácsony - mert előzőleg sokszor megbeszéltük ki mit szeretne, de a gyerekek idén azt kérték minden legyen meglepetés, és azt is megbeszéltük, hogy sok kisebb ajándékot adunk, nem egy nagyot vagy ilyesmi.

Hát a férjem már hajtogatta egy ideje, hogy majd meglepődök, de én már attól meg voltam lepődve ahogyan az ajándékok gyűltek a fa alatt (mert itt ugye odapakolják hétről hétre és nézheted a csomagokat). Jó mondjuk tényleg sokan is vagyunk (ez nyolc ember ajándéka odavisszakörbekörbe), de így nézett ki  szentestére a nappali. 

A nagycsalád előnye hmm? Szüljetek.

Olyan, de olyan klassz volt. Tök örült  mindenki, tényleg nem túlzás azt állítani, hogy minden el lett találva. Letojom, hogy ki mit mond, hogy nem az ajándék a lényeg (utána meg elmennek és jól elverik a pénztet nagytévére), de az ajándékozás is hozzá tartozik a karácsonyhoz. Nagyon jó érzés, hogy olyan ajándékot adhattam a lányoknak aminek örültek, és a férj is tök lelkes volt (idén külön ajándékoztuk meg a lányokat, nem együtt vettük meg). Konkrétan sokkot kaptam, mert rohadtul komolyan vették a lányok a jó ideje tartó nyavajgásomat, hogy kifogyott az összes vakolóscuccom (szemhéjpúder, bronzosító stb). 

De a férj még önmagát is felülmúlta olyan jól kitalálta nekem a dolgokat. Jó az is igaz, hogy mindig adok támpontot így év közben, én azt gondolom, hogy rafinált utalásokkal, de szerintem ő felismeri azokat az utalásokat csak úgy csinál mintha észre sem venné, aztán meg egyszer csak kihúzná a tarsolyából, én meg úgy teszek mintha nem tudnám, hogy ő azt akkor amikor kellett megjegyezte és elraktározta. 

Viszont a koncertjegyen meglepődtem, mert arról már nagyon régen beszéltünk - évekkel ezelőtt - meg youtube-on nézegettük még régesrégen a belgrádi koncertet azt hiszem. 

Tehát májusban a Royal Albert Hall -ban a Royal Philharmonic Orchestra Film Music Gala -ra megyünk el (remélhetőleg, de ha elhalasztódik, akkor később). Még mondta karácsony előtt, hogy a kettő ajándékomat összekapcsolhatom, de azt akkor még ugye nem értettem, persze mosmár világos, hogy a fülbevalót felvenni a koncertre ugye.

Szeretném az örömömet mindig kikiabálni, de még mindig bennem van ez e hülye gát, hogy majd az emberek azt gondolják, hogy hivalkodni akarok vagy menőzni, pedig csak örülök, de mindegy is már lassan azért sikerül azt is mégjobban letojni, hogy ki mit gondol.

A boxing day leárazásokra félretett kis pénzecskémet meg a H&M ben otthagytam és a négy újabb szerzeményem miatt még egy csomag vállfára is be kellene ruháznom. 

Azt amúgy nagyon szeretem angliában, hogy a leárazás az bakker leárazás - negyven - ötven fontba kerülő cuccok tízért stb. Nem olyan amihez ugye voltunk szoktatva, hogy föléírják a sokpénzet áthúzva, vagy pont öt százalékkal tolják lejjebb az árat és mekkoraakcióvan gyerebe, vagy a harmadik amikor a szart meg amiből nincsen méret azt féláron adják,  és kiírják hogy mekkora leárazás van és egyébként meg mindenre igaz, hogy csak az a hülye apróbetűs rész ne lenne.Jó tudom, nem mindenhol van ez otthon se így, de rohadt sokszor éreztem magam átcseszve.

Az elmúlt héten még nagyon optimistán indultam neki az év utolsó hetére kiírt szabadságomnak.

Leszámítva, hogy én láblógatást terveztem  - ami nem sikerült, de pont egy kicsit még meg is toltuk mi szerényen az év végét csak úgy rózásan, és tekintve hogy én még a karácsonyt sem pihentem ki rendesen ez még a beraktározott (mézeskrémes) energiakészletemet is felemésztette teljesen.

A láblógatás ma sikerül először (najó félig, nem főzök de mosok és ki kell porszívózni, blogot írni, elpakolni az ajándékokat meg összerendezgetni egy kicsit a lakást). Ma fogom megnyitni az applikációkat amiket múlt vasárnap letöltöttem, ma fogok belekezdeni az új horgolós projektbe és ma fogok filmet nézni először a héten. Nem tudom miért nem sikerül ez sose úgy ahogy elgondolom, mert mindig találok valami csinálnivalót... nem tudom, hogy csinálom.

A melóról már nem írok, szerintem már az én tököm is tele a történeteimmel. Nem vagyok magammal előrébb - kedden reggel hétkor a szemklinika előtt be kellett ugranom “csak egy órára sürgős lenne” azért, hogy három emailt elküldjek egyet az angol egészségügyi minisztériumnak egyet az egészségvédő intézetnek egyet a minőségbiztosítási team-nek. 

Lázadás is van a kollegáknál, én a magam részéről kiléptem a fészbukkos munkacsetből mert lojalitási, etikai és szakmai felelősségi problémáim is vannak ezzel (meg nem is értek egyet nagyjából) és nem volt más megoldásom a problémára. A tanulmányis csajnak is írtam, hogy hajrá vágjunk bele ebbe az ösztöndíjba, úgy teszek mint öreganyám “ahogy esik, úgy puffan” és belevágok - fingom nincs mibe, de mindegy is. Megint úgy van, hogy ha mozdulni akarok később akkor is kell, ha meg nem akkor is. A Neishának meg megmondtam, hogy ha nem tartja be az ígéretét és itthagy, akkor megátkozom és a woodoobabáját fogom döfködni esténként a horgolás helyett. 

A férjem is a határán volt az átkozásnak ezen a héten, de legalábbis éppen csak megúszta, hogy a sajtrolóját  - amit este hétkor töltöttem be tegnapelőtt és CSAK ő szereti - ki ne vágjam az udvarra tányérostul. 

Amúgy is hisztis volt ebben a hónapban, meg elég sokat rohant is én azt vágom meg minden, és én tökre toleráltam, hogy fáradt meg sok a munkája, de vannak ilyen hülyeségei amit magára nézve nem, de másra nézve kötelezőnek tart. Ilyen pl. válaszolni a telefonhívásra. 

Felbaszta magát, mert vásárolni ment a Sainsbury-be meg a lengyelboltba és én is hülye vagyok, mert gondolhattam volna, hogy - ahogy szokott - három percenként felhív (mert egy férfi így vásárol). Azért nem vettem fel a telefont mert bazdmeg nem csörgött, nem azért mert itt ülök az asztalnál, előttem a telefon és csak nézem ahogy csörög és szándékosan nem veszem fel, mer milyen jó lesz majd ha hazajön felbaszott aggyal és jujdejó vicc ez. Szóval értem én a frusztrációt, de nem értem a lebaszást, és elszaladt vele a ló, mer épp a krémes krémjét kevertem, a hidegtál félig volt kész, a sajtrolók a sütőből épp ki és szaladt a konyha és este hat óra volt már és olyakor úgy érzem, hogy mindenki bassza meg  - egyetek szart és szarjatok sünt...

Kemény öt percig küzdöttem, hogy ne röptessem meg a sajtrolókat az udvarra - mert ott még össze se kell takarítani, bent a házban már nem dobálózok egy ideje, nem éri meg a munkát...

... de vettem egy új tokot a telefonomra és mikor rátettem félig benyomta a mute gombot és nem csörgött, aztán meg még újra is kellett indítanom, mer úgy elcsesződött. A messengeren is hívott az ember, az meg az ipadon is csörög, de az meg miatta van lenémítva, mert ő tévézik ipadozik, de én mindig fülhallgatót használok, hogy ne zavarjam.  Há mindegy ő veszekedett velem, én nem veszekedtem csak véres bosszút akartam állni, de legalább túl voltunk rajta harmincadikán így a szilveszter este békében telt. 

Szerintem utána ő is érezte, hogy túltolta, mert feltette a sajtrolót a fészbukkra.

Délután itt voltak a gyerekek, aztán ketten maradtunk, online jegyet vettünk a dumaszinházba és azt néztük. Nem gondoltam, hogy ébren tudok maradni a tüzijátékra, de valahogy kibírtam. Most még van három napom a szabimból, (vagyishát egy plusz a hétvége). Megpróbálok nem gondolni a melóra (mer az ellep). A vasárnapot amúgy is be kell áldoznom, mert ha most nem szedem le a karácsonyi dekorációt akkor egész évben karácsony lesz.

Ma éjjel azt álmondtam, hogy babakocsit loptam. Lehet, hogy a virusmizéria után megérné felkeresnem valami pszichomókust, hogy  leásson az agyam mélyére és kigazoljon kicsit...

Gondoljatok arra, hogy NEM 2020 volt a történelem legrosszabb éve, és még csak az első százban sincsen benne szerintem.

Csőváz

Róza

JA  és olvassátok a lányomat, már a magyar National Geographic tól is megkeresték meg orvosi szaklapoktól meg ilyenek, tök büszke vagyok rá én is.

Itt a link:

Gondolatok egy biológustól

Kismukkcipő és piros dácsia - csapongásos karácsonyi kacsacomb-töltelék poszt

 Gondoltam összedobok itt egy szombat reggeli frissropogóst aztán megyek a dolgomra, mer abból mindig van elég.

A szőnyeg kész (a térdeim is), a lépcsőre már nem futotta a tartalékaimból, de az ember aszonta majd ő megcsinálja - ez két hete volt - de asszem ma nekilátok. A feldiszítés is kész, a kaja és sütiterv is. 

Megvolt a melóban a titkos télapós hülyeség amit minden évben túl kell élnem valahogy (nem szeretem az ilyen izéket). 

Ma este jelenésem van a munkatársamnál, kicsit próbálkoztam jelezni, hogy hát majd meglátom meg izé... de MINDIG rámerőszakolnak valami pár órás kötelező vizitet. NEM akarok partifalatkát, sütit és alkoholt mer felrúgtam a jókis bejáratott diétámat akkor egy hétre - bár mondjuk én alkoholból még most is elképedek, hogy mennyit le tudok bontani nő létemre. Két hete voltam a Jo - val “iszogatni” konkrétan két liter Rose-t és fejenként kettő pinkgint megittunk három óra alatt. Rám az alkohol csak úgy hat, hogy rámászok az emberre mikor hazajövök, ha előtte nem alszom el, de aktus közben simán fel tudnám mondani hogyan számolunk függvény határértéket, vagy elszavalni a Nyári este a temetőben c. verset és nem dülöngélek menés közben vagy ilyesmi.

Tessék itten ülök szépen és iszogatok a Belgrave Sands hotel előkelő étterembárjában.

Viszont ha ma esetlegesen megjönnek postán a gyöngyeim, amit az új projektemhez rendeltem, akkor én inkább itthon maradnék játszani... hát majd meglátom.

Az új főnök amúgy szerintem muris fazon. Vicces kis kopasz, filigrán emberke, van neki bajusza - de azt ritkán látni a maszk miatt - szerintem jó a humora, de az majd csak később fog jobban kifejeződni, most inkább halálra stresszeli magát egyelőre. Elhatároztam, hogy nem viszonyítok folyton mindenkit magamhoz, legyen elég annyi, hogy van sütnivalója. 

Ilyen kismukkcipőben járkál amit én nem hiszem hogy láttam valakin a nyolcvanas évek óta. 

Asszem Irén nagynéném férjének, a vájárkarrier után kimosakodott és ropogósra vasalt Jóskának volt még ilyen és mindig megtörölte a garázs elé letett lábtörlőben mielőtt beszállt a csillógó-villogó piros dácsiába amire hat évet vártak. Ez a kép hogy miért maradt meg az akkor nyolcéves agyamban azt nem tudom, de talán azért, mert annak idején az összes felnőttet belesoroltam a hülye szabályrendszeres kategóriába, amit szerintem a Jóska miatt hoztam létre - pl. mert fagyi evés közben nem mehettem a kocsija közelébe.

Elvileg hamarosan egy proper manager-t is kapunk a nyakunkba (mert ugye ő tulajdonosként van bejegyezve, nem manager-ként), de még nem tudjuk mikor és ki lesz az.

... én tartom magam az úttörők pontjaihoz (az még eddig bevált) és ott segítek ahol tudok, de sajnos tényleg azt látom, hogy durván hajlik a meló alatt. 

Egy kicsikét egyedül maradtam most magammal és nem csak azért mert a Kriszti elment.

A Neisha nincsen ott minden nap csak csütörtöktől vasárnapig, és sok dolog van amit nem tudok megosztani senkivel-bárkivel-mindenkivel, mert üzleti, szakmai vagy emberi etikai probléma lenne bárkivel beszélni bizonyos dolgokról. 

Itthon apónak néha panaszkodhatok, meg anyámra szoktam még időnként rázúdítani a fáradságomat, aztán megyek tovább és kirelaxálom magamból.

Néha amikor érzem a nyanyák összes fájását, annyira meg tudom érteni miért üldögélnek szépen sorban a termálvízben elégedettséggel az arcukon. Néha elkap egy ilyen örvény ami húzza lefelé a hangulatomat, hogy egy ilyen hajlott hátú, töpörödött, süket és vak anyóka leszek nemsokára. Néha jobb az, amikor nem tudod mi vár rád. 

Fájdalommal élni nem vidámság tényleg. Hozzá lehet szokni, és szerintem emelkedik a fájdalomtűrés évről évre, mondjuk azt nem tudom meddig. Gyogyót nem szedek be egyelőre még tolerálom. Télen rosszabb mint nyáron. A szemeimet szúrják továbbra is minden hónapban, még kitart. 

Ebben a hónapban megajándékoztam magamat egy szép fekete kabáttal, két ruhával. Most kicsit spórolok, mert szerintem túltoltuk a karácsonyt mindannyian kicsit... valószínű, hogy mindenki kicsit túlkompenzált ajándékkal, mert mindenkinek elege volt már ebből az évből. Le is csesztem a gyerekeimet, hogy minek költenek ennyit ajándékra (már most se fér a fa alá a sok becsomagolt szépség) de ők is azt mondták, azért mert megérdemeljük.

Amúgy is kell sprórolni, mert a januári leárazások után jön a tavaszi kollekció és tudom, hogy ruhaőrült vagyok, de nem pocsékolok, olyan ruhatáram van amit használok is, amit nem azt eladom vagy megy a munkahelyemre. Nem sajnos pedig cserélnem kellett és remélem még így marad folyamatosan, mert mostanra már a fele ruhatáram az ebayre ment mert mind nagy volt rám, az árát pedig befektetem újabbakba. 

A szállodás iszogatás alkalmát - hamár úgyis kikentem magam -  pedig megragadtam, hogy kipróbáljam a portré szelfi lehetőséget a telomon amit a férjemtől örököltem és a háromszáz bepózolós fotóból lett négy csudajó kép az új szőrös hógolyó pulcsimban. Sajnos így kell elfogadnotok, ahogy öregedek egyre szebb vagyok.

Tessék most ez egy ilyen semmiről se szóló töltelék poszt lett, de mert mindig baxtatva vagyok, hogy nem írok most akkor ezt kapjátok. Komoly témákat most ne várjon tőlem senki. Elég komoly volt ez az év nélkülem is, a saját drámáim nélkül is. Nekem mostanra már olyan labilis a lelkiállapotom, hogy konkrétan egy jószó is megbőget. Viszont cserébe nyugodt vagyok mégis és derűs és csendes, de ez a saját választásom inkább.

Csummantás mindegykinek és boldog bejglit, kellemes zserbót és sok sok mézeskrémest. Vegyetek fel szőröspulóvert és ölelést, (nálunk amúgy konfitált kacsacomb lesz és lilakáposzta meg krumpli és sok süti...majd hozok képet hogy csorogjatok) és nézzetek a jövőbe vakcináltan és (nemcovid)pozitívan.

Tessék a végére - itt vagyok színésznő én.

Szössz

 ... avagy a politika ráhatása...

Reggeli simogatós ébredés: 

- ... hmmmmm... szeretem mikor így buzerálsz...

- ... és még mindjár lemászok az ereszcsatornán is...

A szombati nagytakarítás és felkarácsonyozás eredményeként tegnap egész nap úgy éreztem magam, mintha nagyanyám tésztagépén átnyomtak volna. Szépen kiterítve száradtam a kanapén.

Mára összeszedtem magam, szóval nekilátok a takarítás legutolsó fázisának: a gyűlölt szőnyegeknek.

Ezen a héten szabin vagyok, bár az emaileket itthonról próbálom kezelni, és holnap pár órára beugrom, mert a COVID tesztemet elküldöm és kinyomtatok pár önéletrajzot a főnöknek.

Vannak változások. A Kriszti a Patricia és a Beáta felmondtak. A karbantartónk sem marad.

Jelen pillanatban egy hétvégi szakácsra és egy karbantartóra van sürgősen szükség, plusz valószínűleg segédnővérre is, mert még egy ember távozik januárban.

Valami elképesztő mennyiségű munka szakadt a nyakamba, viszont a pozitívuma eddig annyi, hogy van mögötte logika és tervszerűség, nem csak úgy random szórjuk a papírokat a világba és NEM irtjuk az erdőt a rohadt nyomtatással.

Még nem döntöttem el, hogyan állok az új főnökkel, de munka szempontjából éppenséggel előrébb vagyok. Az ösztöndíjba szó nélkül belement amúgy, és igazából nem találok kötekednivalót a döntéseiben vagy az előreirányzott változtatásaiban, még ha nem is fog mindenkinek tetszeni minden.

Mint ember ... hát nem tudom. Mint főnök szerintem oké... mint ember? Nem tudom. Nem érzem egyelőre azt, hogy mint ember ott lenne, és nem hiszem, hogy bármikor is ott lesz.

Ahogy én érzem, ez hely neki egy biznisz ami pénzt termel. Nem hiszem, hogy túlságosan bele akar folyni a hétköznapokba. Persze lehetséges, hogy tévedek (nem szokásom) és hogy a rossz irányba visznek az antennáim (nem valószínű). Egyik részem azt mondja, ez nem annyira jó, mert persze kell némi távolságtartás egy főnök részéről, de az érdeklődésnek ez a teljes hiánya nem hat a munkamorálra és a kapcsolatokra túl jól. Másrészről viszont jobb is, mert egy hónap távlatából sem gondolom azt, hogy akarok bármilyen bratyit és egyáltalán nem is kell kedvelnem ahhoz, hogy a munkámat jól ellássam. A furcsa főnök miatt egy pár hétre megtorpantam ezzel a főnökös ösztöndíjjal, de anyám elintézte annyival (ahogy mindig), hogy hülye vagy édeslányom. Két évet kibírsz féllábon, csináld csak meg és utána meg meglátod. Eddig is te húztad az igát kb. a főnök helyett - most legalább lesz értelme. 

Igen, csak én azt gondoltam, hogy kicsit kevesebb munkám lesz... hát nem lett... de legalább a szerepek és a felelősségvállalás kérdése tisztázódott és már ez is nagy szó. A stressz egy részét átpakoltam az új főnökre. Kicsit látom azér rajta, hogy hajlik a háta alatta.

Miután felkarácsonyoztam a házat és az összes ajándékot becsomagoltam (najó nem az összeset, még egy két cucc úton van) részemről a hátralevő hetet a totális semmittevés jegyében szeretném eltölteni. 

Mivel a férj dolgozik mert másodikán ugye vége a második lockdown-nak, így az egész napok az enyémek. Néha jó ez így. 

Mert néha - például most  - felrobbanni tudnék csak tőle. Négy napja keres valami krómos alkatrészdarabot amit a vőjelöltünknek rendelt és nem találja, meg valami apple egeret a tárolóban, amit most tettem rendbe és beraktam oda egy csomó cuccot - mondván karácsonyig már nem kell onnan semmi, és az újrafelhasználós dobozokat is odaraktam meg a levélporszívóját.... és most az egészet összeborítja és szétrámolja egy apple egér miatt ami most kell azonnal. 

Néha így eszébe jutnak dolgok amit keresni kell. Az alkatrészből már rendelt másikat, mert nem találta. Néha indolkolatlanul körülményes és százon pörög, én meg tökre az ellenkezője vagyok ebből a szempontból. Kielemeztem én ezt már, és tulajdonképpen kurvavicces. 

Pl. Van reggel amikor annyira elmélyed a gondolataiban vagy a facebook videosávban, hogy egyszerűen nem hallja meg amit mondok, kérdezek. Próbálkozom megtudakolni, hogy mit szeretne enni, vagy hogy mi a terv (ha éppen szabadnapos) hogy én is tudjak tervezni, és ne állítson ide két maszek meló közt kettőkor, hogy menjünk sétálni, amikor éppen mittomén a hűtőtakarítás közepén vagyok. Szóval én így próbálkozom reggel összerakni a tervet, mert én nem vagyok ilyen randomguy mint ő... és egy idő után mondom magamnak... oké most akkor hagyom hadd gondolkozza ki magát, találja meg a RAM-ot, csinálja meg az árajánlatot, kakáljon-kávézzon, nézzen aktuális budapest tévét vagy mittomén én meg akkor addig pl. leülök megírok egy blogposztot, mer itt egyelőre nem tudom kielégíteni a kommunikációs igényeimet - majd talán később.

Ahogy beülök a sarokba és írni kezdek, elkezdi keresni az egeret, szétborítja a tárolót, megkér, hogy ragasszam rá a postacentlit a csomagjára, megkérdezi kérek e kávét (najó ez kedves tőle - kérek), hangosan goldolkozik a balázsfecóról, vagy elkezdi mesélni, hogy a régi kispolszkiba mennyiért tankoltak mikor balatonra mentek vele, keresi a farmerját, zokniját, megkérdezi mi lesz az ebéd...

Vagy például, ha én nem tudok aludni (nincsen ilyen) akkor becsukott szemmel fekszem nyugodtan amíg el nem alszom. Ha ő nem tud aludni, dörzsöli az arcát, sóhajtozik, forgolódik, mocorog, köhög, szipog, prüszköl... mittomén -  mindegy csak zajjal járjon... végső esetben lemegy a nappaliba tévézni és elalszik a kanapén.

... és akkor én újra rájövök, hogy én tényleg nagyon szeretem, de annyira külön ritmusban vagyunk szerintem születésünktől fogva, hogy nem tudom milyen szelek kormányoztak minket egymásba? Akkor megiszom a kávéját és röhögök a budapest tévéjén, felragasztom a hülye postacetlijét, elirányítom a zokni irányába és elmegyek visszapakolom a tárolót amikor becsukja az ajtót maga után.

Jó tényleg szokott segíteni. Szombaton is elment karácsonyfadísz kampókért meg akasztókért. Segített feltolni a lépcsőn a nagypolcot - kicsit lesérült a nagylábujja tőle, de megoldottuk. Segített feltenni az égősorokat is. Jön - megy egész nap, ő így szeret létezni.

Na megyek, mer megtalálta azt a billenytűegeret... 

...szépen megvárom, míg lelép valahova és nekilátok a szőnyegnek... aszongya várjá meg segítek. 

Oké... 

... amíg várok addig kész lesz úgyis.

Olyan kurva bölcs vagyok, hogy életvezetési és házassági youtube csatornát kéne nekem is nyitnom, reggeli ötpercesekkel, mer akkor épp a vécén lenne annyi időm pont. 

Neki meg blogot kéne írni, hogy én mivel idegesítem, mer néha látom a szemében azt a villanást...

Amikor a nem tervezett jövő visszanyal

 .... hát gyerekek megin’ ott vagyunk ahol fél éve voltunk. 

Már rutinszerűen megy a heti tesztelés nálunk, eddig mindenki negatív és reméljük így is marad. A férj a ‘mázlis’ megint mert újabb egy hónapig itthon lesz nyolcvan százalékos fizetéssel mert bezárnak, én meg még igazi szabin se voltam ebben a szezonban... háugyebár mindig lesznek egyenlők és egyenlőbbek 😉 .

A főnök elvileg csütörtökön távozik, és az új főnök meg jön helyette valamikor. Még a képét se láttuk, szóval fogalmam nincsen semmiről. Abból indulok ki, hogy lehet százszor jobb, de max 1.00006 szoros szorzóval rosszabb -  és az utóbbi eshetőséget nem tartja senki igazán valószínűnek.

Egy kis plusz stressz van a dologban számomra, mert annyi szakadt a nyakamba fél évvel ezelőtt, hogy eléggé hajlok alatta. Nem is a munka mennyisége a bibi, mert azzal még elboldogulok, nem bánok beletenni néhány plusz órát, vagy feláldozni néhány szabadnapot. Inkább a csomó olyan dolog amit tök magamnak kell kifigurázni. Vagy mert senki nem csinálta még előtte, vagy mert aki csinálta az nem elérhető, vagy mert tök mindegy hogy aki csinálta nem elérhető mert minden megváltozott és már nem is úgy kell csinálni, vagy a körülmények változtak meg és ezért kell máshogy csinálni... egyszóval vakon, sötétben tapogatózva indultam neki sokszor egy új online rendszernek, vagy egy többlépcsős regisztrációnak, vagy éppen egy adatvédelmi önvizsgálatnak. Szerencsére a természetem olyan, hogy ha valamit meg kell oldani, én nem bánom ha fogalmam nincsen róla az elején, nagyon élvezem a lehetősegeket és megoldásokat felkutatni, vagy éppen átvergődni egy megoldhatatlannak tűnő feladaton, és ilyenekből kijutott bőven. A válaszom a “tudod, hogy kell?” kérdésre mindig az, hogy MÉG nem. 

Mert ugye amúgy is digitalizáció felé megy a világ ennek meggyorsítására még rá is pakolt a koronavírus, plusz nálunk az egész főnökség nyugdíjas mamákból áll (állt). Néha kicsit olyan volt ez, mint pl mikor a főnök a kezembe nyomta az online DBS check (kb. erkölcsi bizonyítvány) igénylési útmutatót, hogy mostantól csak online és így meg úgy. Fingja se az egészről senkinek, én még papírkorában sem csináltam ilyet sose nem hogy digitálisan. A jelentkezést és a személyazonossági tesztet két külön helyen kell megcsinálni, és tele van kérdésekkel amikről pl. fingom se volt mit jelentenek. Vannak ugyanis az angoloknak mindenre nagyon szép szabályos fogalmaik melyek mögött definíciók rejlenek, hát ezeket imádják. Mi számít regulated activity- nek, vagy kit nevezünk volunteer-nek vagy advocat-nak... stb. 

Olyan döntéseket kellett meghoznom sokszor amelyeket rohadtul nem nekem kellett volna meghozni, és olyan pénzügyi szerződéseket igazoltam vissza ... áá mindegy, még én is megijedtem néha. 

Szóval eljutottam oda pár hónapja, hogy jelentkeztem egy vezető gyakornoki ösztöndíjra, de abszolút nem számítottam rá, hogy pozitívan bírálják el. Ezért egy ilyen rezignált állapotban voltam ezzel, már el is engedtem az egészet. Gondoltam majd jövőre újra megpróbálom.  A főnök már nyüstölt egy ideje, hogy menjek, de akkor még ugye nem tudtam, hogy a ő majd hamarosan lelép és nyugdíjba megy, szerintem ő sem tudta, hogy ilyen hirtelen valaki beugrik és megveszi az egész kócerájt.

Most meg kapom az emailt meg a telefont, hogy akkor januártól már mint vezető gyakornok lehetnék a saját munkahelyemen és jajdeszép meg congratulation... 

Szóval most be vagyok tojva, hogy kész tények elé fogom állítani ezzel az új vezetést, ami igazából nem is az én saram amúgy, de mosmámindegy...

Úgy gondoltam, hogy úgyis lesz valami átadási - átvételi meetingünk, és előadom neki melyik munka hol áll, mit kell sürgősen megcsinálnia, mi az ami várhat, mely fontosabb helyeken kell intézkednie, milyen tréningeket kell felhajtani a személyzet részére, mely szerződések járnak le és kellene megújítani,  (ezek ugyanis az én munkaköri leírásomban nincsenek benne) megvárom amíg megemészti (erre kap pár napot) és utána bevezetem neki, hogy ja amúgy januártól Lead Practitioner vagyok én itten, ugye nem baj? 

Na jó finomabban nyilván, de ez lenne a lényeg. Ha nemet mond, akkor így jártam, marad a jó kis nyugis munkám az ápolási tervekkel, amit amúgy is szeretek és tök jó volt nekem amíg nem én vittem a hátamon a főnök összes szarát. Az egyetemen a tanulmányokért felelős nagyon kedves kapcsolattartóm amúgy felajánlotta, hogy ő szivesem beszél az új főnökkel is telefonon és megtámogat, szóval van egy ilyen kártyám is. Amúgy neki magának nem sokat kell ebbe beletennie, a képzés több mint hétezer fontos díját majdnem teljes egészében az állam fizetné, neki öt százalékot (co-investment) kell kifizetnie ami £370 font körüli összeg lesz. 

Csak, hogy tiszta legyen, én ezért lóvét nem kapok, “csak” a képzést magát ingyen. Minden marad a régiben, én dolgozom a munkahelyemen (immáron hivatalosan is lefedve, ami a manager feladatokat illeti) kapom a fizetésem és ennyi. Közben pedig az adott modulban megcsinálom a teszteket, esettanulmányokat, megírom a megírandót, vizsgázok és valaki rendszeresen a nyakamra fog járni és megvizsgálja a seggem nagyítóval miközben dolgozom... Fingom nincsen. Ja.. meg mivel az angol nem a nyelvem ezért még átnyomnak egy angol vizsgán is. Mert ugyen a matek A level-t azt le tudtam tenni az asztalra nekik, de angolt én sose tanultam sehol. 

Ha és amennyiben tovább szeretné az új főni, hogy átvegyek némi melót tőle, én ebbe csak így vagyok hajlandó beszállni. Nagyon stresszes már, hogy úgy kell mindent csinálnom, hogy gyakorlatilag fingom sincsen róla, és úgy kell elmagyaráznom mindenhol, mindenkinek, hogy nem tulajdonképp nem én vagyok a főnök, és tulajdonképpen azt az emailt se a főnök küldte, és de igen van manager, de az nem én vagyok én csak dolgozom helyette. Vagy úgy kérni segítséget valahol, hogy felvilágosítanak róla, hogy forduljak a manageremhez... tényleg bakker? Nem mondod... hát azér fordultam el onnan máshova, mert ő nem tud segíteni, nem evidens ez? 

Na így állunk. Itt ez a lockdown megin, én meg várom a karácsonyt de rohadtul már. Szerintem rázúdítok mindent az új főnire, és ha belerázódott a munkámba kiveszek szabit karácsonyra, lehet, hogy odacsapok az élvezeteknek és mindjár két hetet írok ki.

Addig is gondolkozhat a melóhalmaz közepén, hogyan boldogul nélkülem... 

Mivel az előző havi plusz pénzecskémet - ami nem jutalom volt, hanem a plusz órák nyomták meg a fizumat - elköltöttem az unokákra a mostani pluszt magunkra herdáltam.

Ezt a főnöktől kaptam jutalomként “mer nélkülem ezt az egészet nem tudtam volna levezényelni” - bizony, ezt ő mondta, és az valami, mert amúgy NEM szokott dícsérni, csak baxtatni. Mondjuk ő egy szimpla covid és ápolási otthon adás-vétele nélküli hétköznapot se tudna levezényelni, de mindegy erről nem kell meggyőzni szerintem, ezért is megy nyugdíjba. Az elmúlt másfél év elég volt talán, hogy rájöjjön ez már nem az ő világa.

A férj kapott farmert meg ingeket, pólót meg cipőt és zoknit. Én is kaptam magamnak szőrös pulóvert meg szép csinos pulcsikat (pirosat is), csizmákat és zoknit meg bugyit. Meghívtam egy vietnámi ebédre is, és beszálltam kétszáz fontokkal az új kerekébe... 

Minden este elalvás előtt az unokáimra (úgy hiányoznak a távoliak) és a gyerekeimre gondolok. Aztán a testvéremre, anyukámra. Utána meg a férjre és magamra.

Tegnap elfelejtettem gondolni, olyan hamar elaludtam.

 Mennek a napok egymás után, lassan közeledünk a mentális teljesítőképességünk határához. A héten többen is panaszkodtunk rossz éjszakákra és mindenki feszült. Az időjárás sem segít, meleg és nagyon nagyon párás. 

Mára azt hiszem túl vagyok a tegnapi sírhatnékon. 

Szarabb napom volt, mert néha lent van az önbizalmam egy egy reggeli hisztit követően, amit amúgy kibeszéltem a Krisztinek és megnyugodtam, de utána meg azért lettem megint morcos, mert a férjem fintorgott egyet az új bőrhatású ruhámra, amiből egy számmal kisebbet vettem, hogy legyen inspiráció és én tök boldog voltam attól, hogy simán be tudtam gombolni - jó nyilván nem nézett ki extrán a kisebb púpok miatt, de rámjött mert megin egy ruhaszámmal kisebb lettem és már ez is majdnem jó rám, de ő leszólta és azzal a fura fintorral kérdezte “ezt minek vetted meg?” , hát néha kurva tapintatlan is tud lenni, csak azért nem haragszom, mert nem szándékosan akar bántani, de rohadtul szarul esett és már az sem segített, hogy utána megdícsérte a fehér bolyhos pulcsimat amit az új fekete szaténszoknyával próbáltam fel. 

Csak úgy jól esett volna, ha inkább az van, hogy ügyes vagy hajrá, merhogy kurvára unom már az elmúlt öt év diétáját és a salátáját, meg hogy lelkiismeretfurdalás nélkül még egy rohadt túrós palacsintára se gondolhatok, és hogy a lányok a melóhelyen egyfolytában muffint meg levelestésztás szarokat kajálnak, meg csokit és kekszet amit a rokonok hordanak befele. És a rokonok sem gondolnak arra, hogy esetleg egy kosár gyümölcsöt küldjenek, na mindegy. Nem fogok tovább sírni emiatt.

Van az a limonádés hülyeség hogy mit csinálj a citromoddal, de arra nincsen semmi, hogy hígfosból mit lehet... nekem a citromra is lenne kreatívabb ötletem azon felül, hogy a képébe nyomnám annak aki folyton ezzel jön a fészbukkon.

Persze mindent, mindenkor lehet kezelni, humorral, életkedvvel ez a hülye citromos példa is ezt akarja mondani. 

Az elmúlt öt évben - tágabban hét - többet értem el, mint sokan egész életükben, - ha csak a kilóimat számolom és semmi mást akkor is - és akkor is kurvajól fogok kinézni abban a H&M műbőrruhában ha senki se hisz benne, csak én.

Csak ez a szar hormonzsír, ez olyan mint egy kapaszkodó polip - nem enged. 

Olyan mint szamáron hegyre menni. 

Olyan, mint vízben futni. 

Olyan mint viharos szélben esernyőt felhúzni. 

Olyan mint a képújság, youtube video száz reklámmal, vagy az összes idegesítő faszság a világban.

NA. Most, hogy kidühöngtem magam jobb is.

Agyilag már tök fáradt mindenki, én is, és sokkal kevesebb kell ahhoz, hogy szar kedvem legyen.

A járványhelyzet - bár a közepén vagyunk még csak - itt délen még mindig nem annyira vészes. Itt is közepes kockázatú a besorolás, de országos viszonylatban még mindig jók vagyunk. Nálunk még mindig folyik a heti tesztelés, úgy ahogy minden egészségügyi és ápolási intézményben, főként az idősek védelme miatt. 

A főnök még mindig főnök, már kétszer elhalasztották az átadás napját, mert a bürokrácia malmai itt is lassan őrölnek.

Lélekben készülök a legkedvesebb ünnepemre, idén ha lehet még jobban várom a karácsonyt, hogy megint összevásároljak minden kacatot a házdíszítéshez, mert minden évben kicsit bővítem a kollekciót. Igaz minden évben tovább tart feltenni a dekorációt, de én nagyon szeretek ebbe a mesebarlangba hazajönni olyankor, megnézni a Polar Express-t és enni a salátámat :(  :) 

A jövőt és a terveket most egy kicsit elengedtem. 

Annyi sok dolog van amit itt és most kell megoldani, hogy nem érek rá a lottóötösre koncentrálni.

Arra sem akarok, hogy mikor tudunk Magyarországra látogatni, mert az egész covidmizériának nem látni a végét és ez is elszomorít. Ha legalább azt lehetne mondani, hogy február, vagy április, de nincsen egy időpont amire várni lehetne és ez kimerítő.

Az unokák persze iszonyat szépek és okosak és nem győzünk gyönyörködni bennük hol képen, hol skypeon nézegetve őket, persze az Ellie-t látjuk néha, de most a járvány miatt Nóriék is óvatosabbak.

Ki a túró gondolta volna, hogy még a mi életünkben ilyen helyzet bekövetkezik?

És a közhelyek puffogtatása végett meg kell jegyeznem, hogy az emberek egyáltalán nem tanulnak semmiből. Sem a hétköznapi átlagember, sem a nagyfejű politikusok, senki... ezt hagyjuk is ennyiben, hisz ez nincsen és nem is lesz márképp, még akkor sem, ha a hozzám hasonló idealista álmodozók szeretnék ha egyszer valamikor...

Közelebbi dolgokon tudok filózni. Például, hogy utálom a kanapénkat, amit most fizettünk ki éppen, és én az első naptól utálom. Azért utálom, mert én akkor két éve beleszerettem egy másikba, és nem azt vettük meg  (megint), mert ezen többszáz fontot spóroltunk, és rábeszéltek minket hogy kiállítási darab és ennyi meg annyi lejön belőle ha ezt megvesszük, hát megvettük (holott megfogadtam, hogy SOHA de soha nem akarok kanapét párnaháttámlával és levehetős szivacsizékkel). 

Meg például még azon is gondolkozom, hogy kellene nekünk egy nagyobb ágy. A férj panaszkodik, hogy mindenhol én vagyok (pedig fele akkora sem vagyok mint voltam) meg a kutya és hogy tíz centi helyen alszik lapjára állítva, ami nem tudom, hogyan lehetséges ugyanis az én fél seggem a levegőben alszik az éjjeliszekrénnyel egy vonalban. SOHA se volt normális ágyunk és ez még mindig az, amit tizenéve mikor idejöttünk az egyik kollégája ajánlott fel nekünk (igaz a matracot azóta lecseréltük, nagyságrendekkel minőségibb az alvás azóta). 

Kettő léce el is van törve igaz nem középen, szóval annyira nem zavaró, de na - elég ramaty állapotban van. 

Gondoltam, hogy most, hogy lejárt a kanapé részlete, megpróbálom rábeszélni magam, hogy még egy-két évig kibírom ezekkel és másik kanapé helyett inkább beruházunk egy ágyra mondjuk a januári leárazások idején. 

Jó.. Sokkal jobb a helyzet mint régen, szóval befoghatnám. Volt idő amikor téglasor volt az ágy lába.

Volt idő amikor egy ágykeretben aludtunk a földre tett matracon, mert az összes léc kipattogott minden éjjel és már kurvára untam, hogy beszív az ágyörvény éjjel kettőkor és kettőbe hajtva riadok fel. Néha könnyezve röhögtünk, de legtöbbször nem...

Gyerekek bakker olyan életünk volt (van), hogy egy Mr. Bean epizód kutyafasza ahhoz képest...

hogy néha tényleg azt hiszem meg tudom írni azt a könyvet. Aztán rájövök, hogy még egy nyamvadt blogposztra se van időm, mer épp most is már a rakott kelkáposztát kéne csinálnom és a tiszta ruhát felvinni, porszívózni és kiszedni a mosott ruhát a mosógépből. 

De azért azt még elmesélem, hogy egyszer a férj kipucolta a fülét a fekete szemfestékes fültisztító pálcikával, orvoshoz akart menni, mer aszitte valami speciális fülbetegsége van... és a röhögéstől nem tudtam felvilágosítani sem... 

Vagy amikor hozzáragasztózta a virágos papirtörőt a nyelvéhez...  ja asszem azt már meséltem.

Na megyek megharcolok a kutyával - asszem a porszívót tartja közellenségnek és ahogy tologatom a földön ő meg harapdálja és ugat rá. Így a porszívózás is egyfajta tapasztalás nálunk.

Pusz

Róza

 A változással mindig hadilábon álltam, hát ez most nem az én évem az biztos. 

Ha a COVID ot tekintjük akkor senkié.. szerintem mindenki jobban várja az újévet az átlagosnál. 

A főnök három éve hirdeti az otthont eladásra. Most megvette valaki. 

Mindenki nyugtalan, de végül is ez várható volt, csak  senki nem gondolta, hogy ilyen hirtelen. Azt elmúlt ötven év alatt semmi mással nem törődött.

A férje meghalt, a lánya az esküvője napján hunyt el asztmarohamban, az unokahugával nem nagyon tartják a kapcsolatot már jópár éve nem beszéltek különböző okok miatt. Beleölte az egész életét ebbe az egészbe. Ez volt a munkája, a hobbija, a gyereke, a kedvenc étterme, a szabadideje, a mérge és az öröme.

A családja, ha távolabbról nézzük.

Az adás-vétel eléggé elhúzódott és az egésznek a vége megint a kapkodás. Ebben ő is vastagon benne volt, de ő már csak ilyen. Abszolút nem lepett meg.

Az utolsó pár hét alatt rengeteg munka szakadt a nyakamba, gyakorlatilag egyszerre kellett levezényelnem a közjegyzőket, a munkáltatói szerződéseket, az otthon levő munkatársaim furlough meghosszabbítását, a heti teszteléseket, a támogatásunk elköltéséről szóló számlalistát az önkormányzatnak (sikerült még kinyomnom belőle két emelőt, egy betegfordítót, egy ebédlőbútort, stb) a betegek hozzátartózóinak és a munkatársaimnak írott értesítőket, a meeting jegyzőkönyveket, az új manager által kért ápolási napló mintát, szabályzatokat és auditokat. A seggemen is kelés lesz már, annyit melóztam,  holott amúgy... nem is az én dolgom. Az én dolgom ugyanis az ápolási naplók, a beteg adatvédelem és részben a COVID. Az összes többi egy személyi asszisztens munkája lenne, de hát jelenleg az nincsen.

Múlt hét péntek délutánra vasgolyó volt a fejem helyén és folyt a nyálam...

Ültem a kanapémon és azon gondolkoztam, hogy mennyire sajnálom ezt az egészet. 

Bár nem volt könnyű a főnökkel, és ezerszer kívántam én is, hogy most már legyen valami, mindegy mi csak lépjünk valamerre, de hát ugye mégiscsak eltöltöttem vele kilenc évet (megin öreganyámnak lett igaza: Vigyázz mit kívánsz!). 

Volt  lent és fent, sokszor frusztrált az öreglány az értetlenségével és a szűklátókörűségével. Alapjában véve nem rossz ember, csak borzasztóan maradi és elég nehéz természete van. Persze időszerű a változás, és bár nincsen garancia arra, hogy bármi is jobb lesz, mindenki tudja a lelke mélyén, hogy ez már így nem sokáig mehetett volna amúgy sem.

Az elmúlt hetekben azon gondolkoztam sokat, hogy mihez fog a főnök kezdeni? Nincsen senkije csak ez az otthon és mögötte a lakása ahonnan mennie kell. Kis idővel ezelőttig azt se tudta még, hogy hova. 

Elképzeltem, hogy milyen egyedül lesz a világban itt a COVID következő hulláma elejeközepe felé. Néha elmerengett, mikor megülve az irodámban mesélte, hogy kirámolta a fényképes fiókot, vagy hogy elpakolta a porcelánjait... 

Azt éreztem, hogy hamar fel fogja adni és meghal... azt, hogy ez már nem fog neki menni. Nem fog tudni ehhez az új helyzethez alkalmazkodni ő, aki egész életében reggeltől késő éjszakáig ment a lábain és pörgött folyamatosan, éjszakás 11 órás műszakot csinált még két hete is, nem fog tudni újságot olvasni, teázni és tévézni...

Tegnapelőtt mielőtt haza indultam még egyeztettünk mi lesz a teendő másnap és kifelé menet felinvitált a házba. Szívszorító volt majdnem üresen látni. Hát összeborultunk kicsit és mindketten uralkodtunk magunkon, mert nem engedhetjük meg magunknak, hogy elérzékenyüljünk - ebben azért hasonlítunk.

Aznap késő délután felbukott. Összevissza bekékült mindene. Bizonygatta, hogy nincsen semmi, csak a keze és a karja fáj egy kicsit. Csalánba nem csap a ménkő.

Tegnap délután viszont egy köhögésnél éles fájdalom hasított az oldalába. Ketten kiabáltunk vele, hogy be kéne menni a sürgősségire mert lehet, hogy valami komoly, de semmi áron nem volt hajlandó - én bordatörésre gyanakodtam, gyanakszom még most is, ami kimozdulhatott a köhögéstől.

 A főnővér adott neki fájdalomcsillapítót én megrendeltem az asztma inhalálóját mert az is ki volt fogyva és elzavartuk pihenni. A háziorvosától erősebb fájdalomcsillapítót is kértünk, meg valami embert aki kijön és ránéz.

Ma egész nap a kanapéjáról osztotta a feladataimat, és párnával a hóna alatt se tudott nagyon mozogni. Azon aggódott folyton, hogy neki ott kéne lenni és intézni a dolgokat, és hogy mennyi dolga lenne.

Az a főnök, akiről mindenki úgy vélekedik, hogy elpusztíthatatlan és szívós most az átlagosnál is fáradtabb és nyúzottabb volt. 

Délután három felé mikor hazaindultam a kezemben egy csomó  postával és a táskámban a nehéz lelkemmel még felmentem a házba, hogy elsoroljam mi van kész mi maradt holnapra. Az ajtó félig nyitva volt. Megálltam a küszöbön és akkor olyannak láttam őt aki valóban: nyolcvanegy év aludt a kanapén a fehér hosszú hajával és a fekete fodros kendőjével betakarva. A házban hideg volt, a leszedett függönyök a másik kanapén, a porcelánok és könyvek dobozokban szerteszét.  Két asztalilámpa égett csak a két sarokban, éppen hogy csak félhomály volt és minden kongott az ürességtől. 

Én úgy megsajnáltam, hogy akkor és ott bőgtem magam el először és örültem, hogy senki nem lát, mert hogyan magyaráznám meg, hogy sajnálom ezt a nagyon morcos és nem annyira nagyon népszerű főnököt.

Hazafelé lefutott előttem az egész élete, pedig csak az elmúlt kilenc évnek voltam egy kicsit részese. 

Az összes stressz, harag, bizonytalanság is csatlakozott hozzám az úton.

Lehetett volna ez egy nagyon pozitív és várakozással teli változás, de nem az lett és most elég dühös vagyok meg elég szomorú.

Tudom,  hogy nem marad így és tudom, hogy lesz valahogy sőt, remélem is, hogy minden rendben lesz.

Mindenki megszokja majd ezt az új helyzetet, az új főnököt -  biztosan én is. Mindenki kivárásra játszik, és pár hónap alatt meglátjuk, ki valamerre, ki marad, hogyan tovább...

Az is biztos viszont, hogy ha Carisbrooke-nak van is mégegyszer ötven éve, akkor sem lesz ugyanaz. 

Csak a jövő bír azzal a tulajdonsággal, hogy mindezt megmutassa.