2015. július 2., csütörtök

No para

Gyereknek is aggódós voltam.
Már hatévesen. 
Amíg apám meg a kutyám nem volt otthon nem aludtam, nem tudtam.
Esténként összekulcsoltam a kezeimet úgy ahogyan a nagyanyám tanította:
"Vigyázz kedves szüleimre és az én kis testvéremre..." meg a mamáimra, papáimra, Csibészre és Rozira meg az Erzsinéniékre, Margitnenére meg a keresztékre...és egyre hosszabb volt a sor.
Aztán ahogy nőttem egyre inkább azt gondoltam, hogy Isten úgy is vigyáz rájuk, ha nem leszek egyre kialvatlanabb.

Jött a bohó tinikor, akkor annyira nem paráztam az élettől, de annyi félsz akkor is megmaradt bennem, hogy eszembe se jutott pl. kábítószerhez nyúlni, pedig lett volna száz alkalom.

A gyerekek után viszont minden megváltozott.
Megint egyre félősebb lettem.
Barátok családtagok azt mondták, ez teljesen megszokott amíg nem lépi át a "normalitás" határait.
Mivel ezekről a határokról sosem olvastam leírást, fogalmam se volt a kvantitatív és kvalitatív tényezőkről...

Amúgy is csak képzeletbeli szörnyek és démonok riasztottak.
Simán szívrohamba hajszoltam saját magam mikor elgondoltam a férjet autóval felcsavarodva a szilvafára, a gyereket ahogy elviszi a kapálógép a lábát, vagy befefullad a vidámparkban a hattyúcsónakázó körbefolyóba.

Ezzel szemben a valóságban hidegvérrel kezeltem az orrba dugott barkavirágot/kukoricát/savanyúcukrot, lefolyóba szorult ujjacskát (háromszor, a Zsófi akkor már túl volt az ilyesmi kísérleteken), fülberagadt vattapamacsot és az ezen történések alatti pánikrohamot amit a férj adott elő.
A legrosszabb történetünk, amikor a kertvárosi homokozó betonja ráugrott a gyerek fejére és nekem a vérző-üvöltő egyiket, az üvöltős nem vérzős másik kettővel meg a babakocsi-nyuszimotor-homokozószett kombóval kellett visszacűgölnöm a tizedikre, de azt is elég jól kezeltem, leszámítva, hogy a gyerek véres pólóját másodszor átvizsgálva a takonyról egy pillanatra azt gondoltam agyvelődarabka.

Szóval pánikolok, de általában csak úgy magamban.
Nem akarom, hogy paranoid képzeteim miatt gumiszoba legyen a vége, miközben a gyerekeimtől elveszem a legszebb éveiket.

Nem mondom, hogy nem tesznek próbára az olyan napok, mikor például a legifjabb újoncom, két héttel az Alton Towers-ben történt baleset után a londoni vidámparkba kirándul az iskolával.
Mialatt én egész nap izgultam érte, ő élete egyik legvidámabb és legjobb bulijában vett részt (nem mellesleg legyőzte a félelmét a magasságtól, ami nekem még csak részben ment, pedig már hány éve próbálom). 
Vagy amikor a nagylány szülni ment, végigcsináltam volna helyette úgy sajnáltam, mert azért az jó kemény menet volt.

És mégis.
Saját félelmeimtől tanulom, hogy nem!
Nem tehetem senki helyett, nem élhetem más életét.
A sajátomat is csak úgy ha - amikor jönne a para - egy virágos mezőre koncentrálok inkább, (bézs effektes florabella fényszűrővel) ahol fehér röpködős ruhában, hajamban virágfüzérrel szökellek a napfényben.
Nem szabad félnem a repüléstől, a vidámparktól, a magasságtól, a forgalomtól, a terrorizmustól...
Mert nem élhetem félelemben az életemet, még akkor sem ha egy repülőgép katasztrófa, egy cunami vagy egy tunéziai nyaralás vet neki véget.
Nem ragaszthatom ezt a gyerekeimre. 
Menniük kell élni.


"I hope the Russians love their children too..."









1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Mindig is tudtam, hogy rokon lelkek vagyunk...

Tableno

Tanácsok magamnak

Írhattam volna azt is, hogy tanácsok a lányaimnak, de a gyerekek úgyse fogadják meg a szülők szavait, szóval inkább így a tizenkilenc éves ö...