Mindegy, hogy kisváros, vagy nagy. Mindegy, hogy csupa fém és műanyag, vagy kő és márvány.
Valaki mindig jön vagy elmegy, valami mindig kezdődik vagy végetér. Vagy mindez egyszerre történik.
A gépmadár messziről hoz, vagy messzire visz el. Összeköt és el is választ, távol és mégis közel.
Egy gépnyire, esetleg kettőre...de attól még utálom...
A reptereket, a menni kell érzést, mindegy hogy én vagyok az aki megy, vagy éppen az aki marad.
Szomorú látvány.
Egyik gép áll be a másik után. Viszi messzire a gyereket a szülőtől, unokát a nagymamától, anyát a gyerekétől, férjeket, apákat, tesókat.
Minden egyes gépen, a nyaralni induló vidám mosolyok mellett helyet foglal néhány nehéz lélegzet és szomorú tekintet.
Szóltam a Pömpinek ne felejtsen el, de nem tudom hallotta e mert aludt.
Gyorsra vettük a búcsút, hogy ne bőgjünk.
A kocsiban már nem ment, pedig JellyBelly-t is vettem, de az sem segített.
Persze.
Nem örökre szól, de még vigasztalhatatlan vagyok, majd biztos jobb lesz.
Fene az egészbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése