2015. július 18., szombat

Repülőtéri elmélkedés

Van ez a sajátos atmoszféra, ami nincsen vasútállomáson vagy buszállomáson.

Mindegy, hogy kisváros, vagy nagy. Mindegy, hogy csupa fém és műanyag, vagy kő és márvány.
Valaki mindig jön vagy elmegy, valami mindig kezdődik vagy végetér. Vagy mindez egyszerre történik.
A gépmadár messziről hoz, vagy messzire visz el. Összeköt és el is választ, távol és mégis közel.
Egy gépnyire, esetleg kettőre...de attól még utálom...
A reptereket, a menni kell érzést, mindegy hogy én vagyok az aki megy, vagy éppen az aki marad.

Szomorú látvány.
Egyik gép áll be a másik után. Viszi messzire a gyereket a szülőtől, unokát a nagymamától, anyát a gyerekétől, férjeket, apákat, tesókat. 
Minden egyes gépen, a nyaralni induló vidám mosolyok mellett helyet foglal néhány nehéz lélegzet és szomorú tekintet.

Szóltam a Pömpinek ne felejtsen el, de nem tudom hallotta e mert aludt.
Gyorsra vettük a búcsút, hogy ne bőgjünk. 
A kocsiban már nem ment, pedig JellyBelly-t is vettem, de az sem segített.

Persze. 
Nem örökre szól, de még vigasztalhatatlan vagyok, majd biztos jobb lesz. 
Fene az egészbe.

Nincsenek megjegyzések:

Jutalomparti

Az van, hogy megyünk céges partiba. Balit behívták pár hete a szabadnapján a céghez, hogy a régiómenedzser akarja látni. Zabszem a popóba, m...