A szombati nagytakarítás és felkarácsonyozás eredményeként tegnap egész nap úgy éreztem magam, mintha nagyanyám tésztagépén átnyomtak volna. Szépen kiterítve száradtam a kanapén.

Mára összeszedtem magam, szóval nekilátok a takarítás legutolsó fázisának: a gyűlölt szőnyegeknek.

Ezen a héten szabin vagyok, bár az emaileket itthonról próbálom kezelni, és holnap pár órára beugrom, mert a COVID tesztemet elküldöm és kinyomtatok pár önéletrajzot a főnöknek.

Vannak változások. A Kriszti a Patricia és a Beáta felmondtak. A karbantartónk sem marad.

Jelen pillanatban egy hétvégi szakácsra és egy karbantartóra van sürgősen szükség, plusz valószínűleg segédnővérre is, mert még egy ember távozik januárban.

Valami elképesztő mennyiségű munka szakadt a nyakamba, viszont a pozitívuma eddig annyi, hogy van mögötte logika és tervszerűség, nem csak úgy random szórjuk a papírokat a világba és NEM irtjuk az erdőt a rohadt nyomtatással.

Még nem döntöttem el, hogyan állok az új főnökkel, de munka szempontjából éppenséggel előrébb vagyok. Az ösztöndíjba szó nélkül belement amúgy, és igazából nem találok kötekednivalót a döntéseiben vagy az előreirányzott változtatásaiban, még ha nem is fog mindenkinek tetszeni minden.

Mint ember ... hát nem tudom. Mint főnök szerintem oké... mint ember? Nem tudom. Nem érzem egyelőre azt, hogy mint ember ott lenne, és nem hiszem, hogy bármikor is ott lesz.

Ahogy én érzem, ez hely neki egy biznisz ami pénzt termel. Nem hiszem, hogy túlságosan bele akar folyni a hétköznapokba. Persze lehetséges, hogy tévedek (nem szokásom) és hogy a rossz irányba visznek az antennáim (nem valószínű). Egyik részem azt mondja, ez nem annyira jó, mert persze kell némi távolságtartás egy főnök részéről, de az érdeklődésnek ez a teljes hiánya nem hat a munkamorálra és a kapcsolatokra túl jól. Másrészről viszont jobb is, mert egy hónap távlatából sem gondolom azt, hogy akarok bármilyen bratyit és egyáltalán nem is kell kedvelnem ahhoz, hogy a munkámat jól ellássam. A furcsa főnök miatt egy pár hétre megtorpantam ezzel a főnökös ösztöndíjjal, de anyám elintézte annyival (ahogy mindig), hogy hülye vagy édeslányom. Két évet kibírsz féllábon, csináld csak meg és utána meg meglátod. Eddig is te húztad az igát kb. a főnök helyett - most legalább lesz értelme. 

Igen, csak én azt gondoltam, hogy kicsit kevesebb munkám lesz... hát nem lett... de legalább a szerepek és a felelősségvállalás kérdése tisztázódott és már ez is nagy szó. A stressz egy részét átpakoltam az új főnökre. Kicsit látom azér rajta, hogy hajlik a háta alatta.

Miután felkarácsonyoztam a házat és az összes ajándékot becsomagoltam (najó nem az összeset, még egy két cucc úton van) részemről a hátralevő hetet a totális semmittevés jegyében szeretném eltölteni. 

Mivel a férj dolgozik mert másodikán ugye vége a második lockdown-nak, így az egész napok az enyémek. Néha jó ez így. 

Mert néha - például most  - felrobbanni tudnék csak tőle. Négy napja keres valami krómos alkatrészdarabot amit a vőjelöltünknek rendelt és nem találja, meg valami apple egeret a tárolóban, amit most tettem rendbe és beraktam oda egy csomó cuccot - mondván karácsonyig már nem kell onnan semmi, és az újrafelhasználós dobozokat is odaraktam meg a levélporszívóját.... és most az egészet összeborítja és szétrámolja egy apple egér miatt ami most kell azonnal. 

Néha így eszébe jutnak dolgok amit keresni kell. Az alkatrészből már rendelt másikat, mert nem találta. Néha indolkolatlanul körülményes és százon pörög, én meg tökre az ellenkezője vagyok ebből a szempontból. Kielemeztem én ezt már, és tulajdonképpen kurvavicces. 

Pl. Van reggel amikor annyira elmélyed a gondolataiban vagy a facebook videosávban, hogy egyszerűen nem hallja meg amit mondok, kérdezek. Próbálkozom megtudakolni, hogy mit szeretne enni, vagy hogy mi a terv (ha éppen szabadnapos) hogy én is tudjak tervezni, és ne állítson ide két maszek meló közt kettőkor, hogy menjünk sétálni, amikor éppen mittomén a hűtőtakarítás közepén vagyok. Szóval én így próbálkozom reggel összerakni a tervet, mert én nem vagyok ilyen randomguy mint ő... és egy idő után mondom magamnak... oké most akkor hagyom hadd gondolkozza ki magát, találja meg a RAM-ot, csinálja meg az árajánlatot, kakáljon-kávézzon, nézzen aktuális budapest tévét vagy mittomén én meg akkor addig pl. leülök megírok egy blogposztot, mer itt egyelőre nem tudom kielégíteni a kommunikációs igényeimet - majd talán később.

Ahogy beülök a sarokba és írni kezdek, elkezdi keresni az egeret, szétborítja a tárolót, megkér, hogy ragasszam rá a postacentlit a csomagjára, megkérdezi kérek e kávét (najó ez kedves tőle - kérek), hangosan goldolkozik a balázsfecóról, vagy elkezdi mesélni, hogy a régi kispolszkiba mennyiért tankoltak mikor balatonra mentek vele, keresi a farmerját, zokniját, megkérdezi mi lesz az ebéd...

Vagy például, ha én nem tudok aludni (nincsen ilyen) akkor becsukott szemmel fekszem nyugodtan amíg el nem alszom. Ha ő nem tud aludni, dörzsöli az arcát, sóhajtozik, forgolódik, mocorog, köhög, szipog, prüszköl... mittomén -  mindegy csak zajjal járjon... végső esetben lemegy a nappaliba tévézni és elalszik a kanapén.

... és akkor én újra rájövök, hogy én tényleg nagyon szeretem, de annyira külön ritmusban vagyunk szerintem születésünktől fogva, hogy nem tudom milyen szelek kormányoztak minket egymásba? Akkor megiszom a kávéját és röhögök a budapest tévéjén, felragasztom a hülye postacetlijét, elirányítom a zokni irányába és elmegyek visszapakolom a tárolót amikor becsukja az ajtót maga után.

Jó tényleg szokott segíteni. Szombaton is elment karácsonyfadísz kampókért meg akasztókért. Segített feltolni a lépcsőn a nagypolcot - kicsit lesérült a nagylábujja tőle, de megoldottuk. Segített feltenni az égősorokat is. Jön - megy egész nap, ő így szeret létezni.

Na megyek, mer megtalálta azt a billenytűegeret... 

...szépen megvárom, míg lelép valahova és nekilátok a szőnyegnek... aszongya várjá meg segítek. 

Oké... 

... amíg várok addig kész lesz úgyis.

Olyan kurva bölcs vagyok, hogy életvezetési és házassági youtube csatornát kéne nekem is nyitnom, reggeli ötpercesekkel, mer akkor épp a vécén lenne annyi időm pont. 

Neki meg blogot kéne írni, hogy én mivel idegesítem, mer néha látom a szemében azt a villanást...

Amikor a nem tervezett jövő visszanyal

 .... hát gyerekek megin’ ott vagyunk ahol fél éve voltunk. 

Már rutinszerűen megy a heti tesztelés nálunk, eddig mindenki negatív és reméljük így is marad. A férj a ‘mázlis’ megint mert újabb egy hónapig itthon lesz nyolcvan százalékos fizetéssel mert bezárnak, én meg még igazi szabin se voltam ebben a szezonban... háugyebár mindig lesznek egyenlők és egyenlőbbek 😉 .

A főnök elvileg csütörtökön távozik, és az új főnök meg jön helyette valamikor. Még a képét se láttuk, szóval fogalmam nincsen semmiről. Abból indulok ki, hogy lehet százszor jobb, de max 1.00006 szoros szorzóval rosszabb -  és az utóbbi eshetőséget nem tartja senki igazán valószínűnek.

Egy kis plusz stressz van a dologban számomra, mert annyi szakadt a nyakamba fél évvel ezelőtt, hogy eléggé hajlok alatta. Nem is a munka mennyisége a bibi, mert azzal még elboldogulok, nem bánok beletenni néhány plusz órát, vagy feláldozni néhány szabadnapot. Inkább a csomó olyan dolog amit tök magamnak kell kifigurázni. Vagy mert senki nem csinálta még előtte, vagy mert aki csinálta az nem elérhető, vagy mert tök mindegy hogy aki csinálta nem elérhető mert minden megváltozott és már nem is úgy kell csinálni, vagy a körülmények változtak meg és ezért kell máshogy csinálni... egyszóval vakon, sötétben tapogatózva indultam neki sokszor egy új online rendszernek, vagy egy többlépcsős regisztrációnak, vagy éppen egy adatvédelmi önvizsgálatnak. Szerencsére a természetem olyan, hogy ha valamit meg kell oldani, én nem bánom ha fogalmam nincsen róla az elején, nagyon élvezem a lehetősegeket és megoldásokat felkutatni, vagy éppen átvergődni egy megoldhatatlannak tűnő feladaton, és ilyenekből kijutott bőven. A válaszom a “tudod, hogy kell?” kérdésre mindig az, hogy MÉG nem. 

Mert ugye amúgy is digitalizáció felé megy a világ ennek meggyorsítására még rá is pakolt a koronavírus, plusz nálunk az egész főnökség nyugdíjas mamákból áll (állt). Néha kicsit olyan volt ez, mint pl mikor a főnök a kezembe nyomta az online DBS check (kb. erkölcsi bizonyítvány) igénylési útmutatót, hogy mostantól csak online és így meg úgy. Fingja se az egészről senkinek, én még papírkorában sem csináltam ilyet sose nem hogy digitálisan. A jelentkezést és a személyazonossági tesztet két külön helyen kell megcsinálni, és tele van kérdésekkel amikről pl. fingom se volt mit jelentenek. Vannak ugyanis az angoloknak mindenre nagyon szép szabályos fogalmaik melyek mögött definíciók rejlenek, hát ezeket imádják. Mi számít regulated activity- nek, vagy kit nevezünk volunteer-nek vagy advocat-nak... stb. 

Olyan döntéseket kellett meghoznom sokszor amelyeket rohadtul nem nekem kellett volna meghozni, és olyan pénzügyi szerződéseket igazoltam vissza ... áá mindegy, még én is megijedtem néha. 

Szóval eljutottam oda pár hónapja, hogy jelentkeztem egy vezető gyakornoki ösztöndíjra, de abszolút nem számítottam rá, hogy pozitívan bírálják el. Ezért egy ilyen rezignált állapotban voltam ezzel, már el is engedtem az egészet. Gondoltam majd jövőre újra megpróbálom.  A főnök már nyüstölt egy ideje, hogy menjek, de akkor még ugye nem tudtam, hogy a ő majd hamarosan lelép és nyugdíjba megy, szerintem ő sem tudta, hogy ilyen hirtelen valaki beugrik és megveszi az egész kócerájt.

Most meg kapom az emailt meg a telefont, hogy akkor januártól már mint vezető gyakornok lehetnék a saját munkahelyemen és jajdeszép meg congratulation... 

Szóval most be vagyok tojva, hogy kész tények elé fogom állítani ezzel az új vezetést, ami igazából nem is az én saram amúgy, de mosmámindegy...

Úgy gondoltam, hogy úgyis lesz valami átadási - átvételi meetingünk, és előadom neki melyik munka hol áll, mit kell sürgősen megcsinálnia, mi az ami várhat, mely fontosabb helyeken kell intézkednie, milyen tréningeket kell felhajtani a személyzet részére, mely szerződések járnak le és kellene megújítani,  (ezek ugyanis az én munkaköri leírásomban nincsenek benne) megvárom amíg megemészti (erre kap pár napot) és utána bevezetem neki, hogy ja amúgy januártól Lead Practitioner vagyok én itten, ugye nem baj? 

Na jó finomabban nyilván, de ez lenne a lényeg. Ha nemet mond, akkor így jártam, marad a jó kis nyugis munkám az ápolási tervekkel, amit amúgy is szeretek és tök jó volt nekem amíg nem én vittem a hátamon a főnök összes szarát. Az egyetemen a tanulmányokért felelős nagyon kedves kapcsolattartóm amúgy felajánlotta, hogy ő szivesem beszél az új főnökkel is telefonon és megtámogat, szóval van egy ilyen kártyám is. Amúgy neki magának nem sokat kell ebbe beletennie, a képzés több mint hétezer fontos díját majdnem teljes egészében az állam fizetné, neki öt százalékot (co-investment) kell kifizetnie ami £370 font körüli összeg lesz. 

Csak, hogy tiszta legyen, én ezért lóvét nem kapok, “csak” a képzést magát ingyen. Minden marad a régiben, én dolgozom a munkahelyemen (immáron hivatalosan is lefedve, ami a manager feladatokat illeti) kapom a fizetésem és ennyi. Közben pedig az adott modulban megcsinálom a teszteket, esettanulmányokat, megírom a megírandót, vizsgázok és valaki rendszeresen a nyakamra fog járni és megvizsgálja a seggem nagyítóval miközben dolgozom... Fingom nincsen. Ja.. meg mivel az angol nem a nyelvem ezért még átnyomnak egy angol vizsgán is. Mert ugyen a matek A level-t azt le tudtam tenni az asztalra nekik, de angolt én sose tanultam sehol. 

Ha és amennyiben tovább szeretné az új főni, hogy átvegyek némi melót tőle, én ebbe csak így vagyok hajlandó beszállni. Nagyon stresszes már, hogy úgy kell mindent csinálnom, hogy gyakorlatilag fingom sincsen róla, és úgy kell elmagyaráznom mindenhol, mindenkinek, hogy nem tulajdonképp nem én vagyok a főnök, és tulajdonképpen azt az emailt se a főnök küldte, és de igen van manager, de az nem én vagyok én csak dolgozom helyette. Vagy úgy kérni segítséget valahol, hogy felvilágosítanak róla, hogy forduljak a manageremhez... tényleg bakker? Nem mondod... hát azér fordultam el onnan máshova, mert ő nem tud segíteni, nem evidens ez? 

Na így állunk. Itt ez a lockdown megin, én meg várom a karácsonyt de rohadtul már. Szerintem rázúdítok mindent az új főnire, és ha belerázódott a munkámba kiveszek szabit karácsonyra, lehet, hogy odacsapok az élvezeteknek és mindjár két hetet írok ki.

Addig is gondolkozhat a melóhalmaz közepén, hogyan boldogul nélkülem... 

Mivel az előző havi plusz pénzecskémet - ami nem jutalom volt, hanem a plusz órák nyomták meg a fizumat - elköltöttem az unokákra a mostani pluszt magunkra herdáltam.

Ezt a főnöktől kaptam jutalomként “mer nélkülem ezt az egészet nem tudtam volna levezényelni” - bizony, ezt ő mondta, és az valami, mert amúgy NEM szokott dícsérni, csak baxtatni. Mondjuk ő egy szimpla covid és ápolási otthon adás-vétele nélküli hétköznapot se tudna levezényelni, de mindegy erről nem kell meggyőzni szerintem, ezért is megy nyugdíjba. Az elmúlt másfél év elég volt talán, hogy rájöjjön ez már nem az ő világa.

A férj kapott farmert meg ingeket, pólót meg cipőt és zoknit. Én is kaptam magamnak szőrös pulóvert meg szép csinos pulcsikat (pirosat is), csizmákat és zoknit meg bugyit. Meghívtam egy vietnámi ebédre is, és beszálltam kétszáz fontokkal az új kerekébe... 

Minden este elalvás előtt az unokáimra (úgy hiányoznak a távoliak) és a gyerekeimre gondolok. Aztán a testvéremre, anyukámra. Utána meg a férjre és magamra.

Tegnap elfelejtettem gondolni, olyan hamar elaludtam.

 Mennek a napok egymás után, lassan közeledünk a mentális teljesítőképességünk határához. A héten többen is panaszkodtunk rossz éjszakákra és mindenki feszült. Az időjárás sem segít, meleg és nagyon nagyon párás. 

Mára azt hiszem túl vagyok a tegnapi sírhatnékon. 

Szarabb napom volt, mert néha lent van az önbizalmam egy egy reggeli hisztit követően, amit amúgy kibeszéltem a Krisztinek és megnyugodtam, de utána meg azért lettem megint morcos, mert a férjem fintorgott egyet az új bőrhatású ruhámra, amiből egy számmal kisebbet vettem, hogy legyen inspiráció és én tök boldog voltam attól, hogy simán be tudtam gombolni - jó nyilván nem nézett ki extrán a kisebb púpok miatt, de rámjött mert megin egy ruhaszámmal kisebb lettem és már ez is majdnem jó rám, de ő leszólta és azzal a fura fintorral kérdezte “ezt minek vetted meg?” , hát néha kurva tapintatlan is tud lenni, csak azért nem haragszom, mert nem szándékosan akar bántani, de rohadtul szarul esett és már az sem segített, hogy utána megdícsérte a fehér bolyhos pulcsimat amit az új fekete szaténszoknyával próbáltam fel. 

Csak úgy jól esett volna, ha inkább az van, hogy ügyes vagy hajrá, merhogy kurvára unom már az elmúlt öt év diétáját és a salátáját, meg hogy lelkiismeretfurdalás nélkül még egy rohadt túrós palacsintára se gondolhatok, és hogy a lányok a melóhelyen egyfolytában muffint meg levelestésztás szarokat kajálnak, meg csokit és kekszet amit a rokonok hordanak befele. És a rokonok sem gondolnak arra, hogy esetleg egy kosár gyümölcsöt küldjenek, na mindegy. Nem fogok tovább sírni emiatt.

Van az a limonádés hülyeség hogy mit csinálj a citromoddal, de arra nincsen semmi, hogy hígfosból mit lehet... nekem a citromra is lenne kreatívabb ötletem azon felül, hogy a képébe nyomnám annak aki folyton ezzel jön a fészbukkon.

Persze mindent, mindenkor lehet kezelni, humorral, életkedvvel ez a hülye citromos példa is ezt akarja mondani. 

Az elmúlt öt évben - tágabban hét - többet értem el, mint sokan egész életükben, - ha csak a kilóimat számolom és semmi mást akkor is - és akkor is kurvajól fogok kinézni abban a H&M műbőrruhában ha senki se hisz benne, csak én.

Csak ez a szar hormonzsír, ez olyan mint egy kapaszkodó polip - nem enged. 

Olyan mint szamáron hegyre menni. 

Olyan, mint vízben futni. 

Olyan mint viharos szélben esernyőt felhúzni. 

Olyan mint a képújság, youtube video száz reklámmal, vagy az összes idegesítő faszság a világban.

NA. Most, hogy kidühöngtem magam jobb is.

Agyilag már tök fáradt mindenki, én is, és sokkal kevesebb kell ahhoz, hogy szar kedvem legyen.

A járványhelyzet - bár a közepén vagyunk még csak - itt délen még mindig nem annyira vészes. Itt is közepes kockázatú a besorolás, de országos viszonylatban még mindig jók vagyunk. Nálunk még mindig folyik a heti tesztelés, úgy ahogy minden egészségügyi és ápolási intézményben, főként az idősek védelme miatt. 

A főnök még mindig főnök, már kétszer elhalasztották az átadás napját, mert a bürokrácia malmai itt is lassan őrölnek.

Lélekben készülök a legkedvesebb ünnepemre, idén ha lehet még jobban várom a karácsonyt, hogy megint összevásároljak minden kacatot a házdíszítéshez, mert minden évben kicsit bővítem a kollekciót. Igaz minden évben tovább tart feltenni a dekorációt, de én nagyon szeretek ebbe a mesebarlangba hazajönni olyankor, megnézni a Polar Express-t és enni a salátámat :(  :) 

A jövőt és a terveket most egy kicsit elengedtem. 

Annyi sok dolog van amit itt és most kell megoldani, hogy nem érek rá a lottóötösre koncentrálni.

Arra sem akarok, hogy mikor tudunk Magyarországra látogatni, mert az egész covidmizériának nem látni a végét és ez is elszomorít. Ha legalább azt lehetne mondani, hogy február, vagy április, de nincsen egy időpont amire várni lehetne és ez kimerítő.

Az unokák persze iszonyat szépek és okosak és nem győzünk gyönyörködni bennük hol képen, hol skypeon nézegetve őket, persze az Ellie-t látjuk néha, de most a járvány miatt Nóriék is óvatosabbak.

Ki a túró gondolta volna, hogy még a mi életünkben ilyen helyzet bekövetkezik?

És a közhelyek puffogtatása végett meg kell jegyeznem, hogy az emberek egyáltalán nem tanulnak semmiből. Sem a hétköznapi átlagember, sem a nagyfejű politikusok, senki... ezt hagyjuk is ennyiben, hisz ez nincsen és nem is lesz márképp, még akkor sem, ha a hozzám hasonló idealista álmodozók szeretnék ha egyszer valamikor...

Közelebbi dolgokon tudok filózni. Például, hogy utálom a kanapénkat, amit most fizettünk ki éppen, és én az első naptól utálom. Azért utálom, mert én akkor két éve beleszerettem egy másikba, és nem azt vettük meg  (megint), mert ezen többszáz fontot spóroltunk, és rábeszéltek minket hogy kiállítási darab és ennyi meg annyi lejön belőle ha ezt megvesszük, hát megvettük (holott megfogadtam, hogy SOHA de soha nem akarok kanapét párnaháttámlával és levehetős szivacsizékkel). 

Meg például még azon is gondolkozom, hogy kellene nekünk egy nagyobb ágy. A férj panaszkodik, hogy mindenhol én vagyok (pedig fele akkora sem vagyok mint voltam) meg a kutya és hogy tíz centi helyen alszik lapjára állítva, ami nem tudom, hogyan lehetséges ugyanis az én fél seggem a levegőben alszik az éjjeliszekrénnyel egy vonalban. SOHA se volt normális ágyunk és ez még mindig az, amit tizenéve mikor idejöttünk az egyik kollégája ajánlott fel nekünk (igaz a matracot azóta lecseréltük, nagyságrendekkel minőségibb az alvás azóta). 

Kettő léce el is van törve igaz nem középen, szóval annyira nem zavaró, de na - elég ramaty állapotban van. 

Gondoltam, hogy most, hogy lejárt a kanapé részlete, megpróbálom rábeszélni magam, hogy még egy-két évig kibírom ezekkel és másik kanapé helyett inkább beruházunk egy ágyra mondjuk a januári leárazások idején. 

Jó.. Sokkal jobb a helyzet mint régen, szóval befoghatnám. Volt idő amikor téglasor volt az ágy lába.

Volt idő amikor egy ágykeretben aludtunk a földre tett matracon, mert az összes léc kipattogott minden éjjel és már kurvára untam, hogy beszív az ágyörvény éjjel kettőkor és kettőbe hajtva riadok fel. Néha könnyezve röhögtünk, de legtöbbször nem...

Gyerekek bakker olyan életünk volt (van), hogy egy Mr. Bean epizód kutyafasza ahhoz képest...

hogy néha tényleg azt hiszem meg tudom írni azt a könyvet. Aztán rájövök, hogy még egy nyamvadt blogposztra se van időm, mer épp most is már a rakott kelkáposztát kéne csinálnom és a tiszta ruhát felvinni, porszívózni és kiszedni a mosott ruhát a mosógépből. 

De azért azt még elmesélem, hogy egyszer a férj kipucolta a fülét a fekete szemfestékes fültisztító pálcikával, orvoshoz akart menni, mer aszitte valami speciális fülbetegsége van... és a röhögéstől nem tudtam felvilágosítani sem... 

Vagy amikor hozzáragasztózta a virágos papirtörőt a nyelvéhez...  ja asszem azt már meséltem.

Na megyek megharcolok a kutyával - asszem a porszívót tartja közellenségnek és ahogy tologatom a földön ő meg harapdálja és ugat rá. Így a porszívózás is egyfajta tapasztalás nálunk.

Pusz

Róza

 A változással mindig hadilábon álltam, hát ez most nem az én évem az biztos. 

Ha a COVID ot tekintjük akkor senkié.. szerintem mindenki jobban várja az újévet az átlagosnál. 

A főnök három éve hirdeti az otthont eladásra. Most megvette valaki. 

Mindenki nyugtalan, de végül is ez várható volt, csak  senki nem gondolta, hogy ilyen hirtelen. Azt elmúlt ötven év alatt semmi mással nem törődött.

A férje meghalt, a lánya az esküvője napján hunyt el asztmarohamban, az unokahugával nem nagyon tartják a kapcsolatot már jópár éve nem beszéltek különböző okok miatt. Beleölte az egész életét ebbe az egészbe. Ez volt a munkája, a hobbija, a gyereke, a kedvenc étterme, a szabadideje, a mérge és az öröme.

A családja, ha távolabbról nézzük.

Az adás-vétel eléggé elhúzódott és az egésznek a vége megint a kapkodás. Ebben ő is vastagon benne volt, de ő már csak ilyen. Abszolút nem lepett meg.

Az utolsó pár hét alatt rengeteg munka szakadt a nyakamba, gyakorlatilag egyszerre kellett levezényelnem a közjegyzőket, a munkáltatói szerződéseket, az otthon levő munkatársaim furlough meghosszabbítását, a heti teszteléseket, a támogatásunk elköltéséről szóló számlalistát az önkormányzatnak (sikerült még kinyomnom belőle két emelőt, egy betegfordítót, egy ebédlőbútort, stb) a betegek hozzátartózóinak és a munkatársaimnak írott értesítőket, a meeting jegyzőkönyveket, az új manager által kért ápolási napló mintát, szabályzatokat és auditokat. A seggemen is kelés lesz már, annyit melóztam,  holott amúgy... nem is az én dolgom. Az én dolgom ugyanis az ápolási naplók, a beteg adatvédelem és részben a COVID. Az összes többi egy személyi asszisztens munkája lenne, de hát jelenleg az nincsen.

Múlt hét péntek délutánra vasgolyó volt a fejem helyén és folyt a nyálam...

Ültem a kanapémon és azon gondolkoztam, hogy mennyire sajnálom ezt az egészet. 

Bár nem volt könnyű a főnökkel, és ezerszer kívántam én is, hogy most már legyen valami, mindegy mi csak lépjünk valamerre, de hát ugye mégiscsak eltöltöttem vele kilenc évet (megin öreganyámnak lett igaza: Vigyázz mit kívánsz!). 

Volt  lent és fent, sokszor frusztrált az öreglány az értetlenségével és a szűklátókörűségével. Alapjában véve nem rossz ember, csak borzasztóan maradi és elég nehéz természete van. Persze időszerű a változás, és bár nincsen garancia arra, hogy bármi is jobb lesz, mindenki tudja a lelke mélyén, hogy ez már így nem sokáig mehetett volna amúgy sem.

Az elmúlt hetekben azon gondolkoztam sokat, hogy mihez fog a főnök kezdeni? Nincsen senkije csak ez az otthon és mögötte a lakása ahonnan mennie kell. Kis idővel ezelőttig azt se tudta még, hogy hova. 

Elképzeltem, hogy milyen egyedül lesz a világban itt a COVID következő hulláma elejeközepe felé. Néha elmerengett, mikor megülve az irodámban mesélte, hogy kirámolta a fényképes fiókot, vagy hogy elpakolta a porcelánjait... 

Azt éreztem, hogy hamar fel fogja adni és meghal... azt, hogy ez már nem fog neki menni. Nem fog tudni ehhez az új helyzethez alkalmazkodni ő, aki egész életében reggeltől késő éjszakáig ment a lábain és pörgött folyamatosan, éjszakás 11 órás műszakot csinált még két hete is, nem fog tudni újságot olvasni, teázni és tévézni...

Tegnapelőtt mielőtt haza indultam még egyeztettünk mi lesz a teendő másnap és kifelé menet felinvitált a házba. Szívszorító volt majdnem üresen látni. Hát összeborultunk kicsit és mindketten uralkodtunk magunkon, mert nem engedhetjük meg magunknak, hogy elérzékenyüljünk - ebben azért hasonlítunk.

Aznap késő délután felbukott. Összevissza bekékült mindene. Bizonygatta, hogy nincsen semmi, csak a keze és a karja fáj egy kicsit. Csalánba nem csap a ménkő.

Tegnap délután viszont egy köhögésnél éles fájdalom hasított az oldalába. Ketten kiabáltunk vele, hogy be kéne menni a sürgősségire mert lehet, hogy valami komoly, de semmi áron nem volt hajlandó - én bordatörésre gyanakodtam, gyanakszom még most is, ami kimozdulhatott a köhögéstől.

 A főnővér adott neki fájdalomcsillapítót én megrendeltem az asztma inhalálóját mert az is ki volt fogyva és elzavartuk pihenni. A háziorvosától erősebb fájdalomcsillapítót is kértünk, meg valami embert aki kijön és ránéz.

Ma egész nap a kanapéjáról osztotta a feladataimat, és párnával a hóna alatt se tudott nagyon mozogni. Azon aggódott folyton, hogy neki ott kéne lenni és intézni a dolgokat, és hogy mennyi dolga lenne.

Az a főnök, akiről mindenki úgy vélekedik, hogy elpusztíthatatlan és szívós most az átlagosnál is fáradtabb és nyúzottabb volt. 

Délután három felé mikor hazaindultam a kezemben egy csomó  postával és a táskámban a nehéz lelkemmel még felmentem a házba, hogy elsoroljam mi van kész mi maradt holnapra. Az ajtó félig nyitva volt. Megálltam a küszöbön és akkor olyannak láttam őt aki valóban: nyolcvanegy év aludt a kanapén a fehér hosszú hajával és a fekete fodros kendőjével betakarva. A házban hideg volt, a leszedett függönyök a másik kanapén, a porcelánok és könyvek dobozokban szerteszét.  Két asztalilámpa égett csak a két sarokban, éppen hogy csak félhomály volt és minden kongott az ürességtől. 

Én úgy megsajnáltam, hogy akkor és ott bőgtem magam el először és örültem, hogy senki nem lát, mert hogyan magyaráznám meg, hogy sajnálom ezt a nagyon morcos és nem annyira nagyon népszerű főnököt.

Hazafelé lefutott előttem az egész élete, pedig csak az elmúlt kilenc évnek voltam egy kicsit részese. 

Az összes stressz, harag, bizonytalanság is csatlakozott hozzám az úton.

Lehetett volna ez egy nagyon pozitív és várakozással teli változás, de nem az lett és most elég dühös vagyok meg elég szomorú.

Tudom,  hogy nem marad így és tudom, hogy lesz valahogy sőt, remélem is, hogy minden rendben lesz.

Mindenki megszokja majd ezt az új helyzetet, az új főnököt -  biztosan én is. Mindenki kivárásra játszik, és pár hónap alatt meglátjuk, ki valamerre, ki marad, hogyan tovább...

Az is biztos viszont, hogy ha Carisbrooke-nak van is mégegyszer ötven éve, akkor sem lesz ugyanaz. 

Csak a jövő bír azzal a tulajdonsággal, hogy mindezt megmutassa.

Számvetéses

Azon gondolkoztam a napokban, minekutána lassan lassan itt is készülünk a második hullámra, hogy ezzel az elsővel mi is volt az én összegzésem.

Kicsit elgondolkoztam abba az irányba is, hogy mi lett volna ha ez az egész vírushelyzet ott ér minket Magyarországon... 

Például a férjnek be kell zárni a boltot ami a fő megélhetésünk volt, privát ügyfelekhez ugye nem mehet, szóval szép csendben éhenhalunk és a villanyt és gázt kikapcsolják a házban.

Hozzászámolhatom még azt is, hogy a bolt bérleti díját se fizetjük a semmiből, tehát az újranyitásnak sincs esélye, az iparűzési adóról és egyebekről nem is beszélek. Gyorsan be is fejeztem itt ezt a történetet, mert még belegondolni is rossz. Nem élek ott többé, szóval nem tudom helyileg hogyan, miként éltek túl az emberek, milyen segítséget kaptak a cégek, vagy éppen az idősotthonok vagy ápolási otthonok, de nem hiszem, hogy túlságosan megerőltették magukat az illetékes elvtársak, hogy a kisember kisebédje legalább ne legyen még kisebb. 

Továbbra is nagyon hálás vagyok a sorsnak, az életnek, meg magunknak, hogy nem kellett azt már kipróbálni.

Már terveztem egy ideje, hogy a saját szemszögemből (én aki ápolási otthonban ápolási terveket készítek, meg még adatvédelmi izés is vagyok, meg a COVID 19 is rám maradt, és még az NHS-szel meg a többi szakmais szervezettel való kokettálás) megírom, milyen is volt ez a lockdown erre nálunk. Tudom, hogy már mindenki unja a témát és tele a tökünk már az egésszel, de sajnos még számolni kell ezzel egy darabig.

Nyilván nincsen rálátásom az egészre, és nyilván rohadt sok dolog mehetett volna sokkal de sokkal szervezettebben vagy gördülékenyebben. Nyilván sok kívánnivalót hagyott maga után a rendszer, főleg az első sokkhatás után tartott kicsit sokáig felocsúdni és felzárkózni az állami és privát szerveknek, de végül csak sikerült.

Azzal is tisztában vagyok, hogy más a helyzet egy nagyvárosban és más egy ritkábban lakott régióban, bár azért itt is (szomszéd városban) volt olyan idősotthon amiből kihalt a betegek nagy része a vírusnak köszönhetően, szóval azért volt min pánikolni errefelé (is).

Tehát:

Minden napomat azzal kezdtem - és kezdem - hogy egy másfél két órát olvasom a hírleveleket - bennük a szabályozásokat, az új rendelkezéseket és lehetőségeket - belőlük a ránk vonatkozókat kiszűröm és próbálom úgy intézni, hogy nekünk az jó legyen. Érteni kell ezalatt: új szabályok a látogatásra, betegátvétel-átadás, személyzeti dolgok pl. kötelező és hasznos tréningek, ki, hol, hány helyen hogyan dolgozhat (illetve többnyire nem dolgozhat) milyen új standard van az ápolási tervben, hogyan kell dokumentálni a teszteket, a tünetellenőrzést betegnél, látogatónál, személyzetnél. Minimum elvárások a rizikóvizsgálatokkal, auditokkal stb.  Támogatásokra való pályázás és jelentkezés, hasznos és/vagy kötelező online meetingek és webinarok éééés végtelen a sor. Plusz, mivel itt mindent rohadt komolyan vesznek beteg- és emberjogilag: nincsen szarral gurigázás. MINDEN beteggel alá kell íratni pl a COVID teszt beleegyezést aki nem tudja aláírni (mert mondjuk mentális állapota miatt nem tud rendelkezni, ott a kijelölt személy, ha az sincsen akkor “best interest decision” és a szakmai teamnek kell aláírni legalább kettőnek. Szóval nem ám csak úgy pálcikázunk meg böködünk. 

Csak, hogy értsétek, pl a CQC (Care Quality Commission) hozott egy olyan “ajánlást”, hogy az ápolási naplóban ki kellene térni arra, hogy ha egy beteg pl. siket vagy halláskárosult (pláne ha még beszélni sem tud, mert olyan is van) akkor a személyzet által viselt maszk megakadályozza abban, hogy értse mit mondanak neki (gátolja a szájról olvasást) tehát - meg kell vizsgálni az ilyen helyzeteket és feltárni a problámát, majd felvázolni rá megoldásokat. Pl nálunk van mondjuk öt olyan beteg akit ez valamilyen formában érint, nekem ezt az ápolási terv készítésekor figyelembe kell vennem, mert ugye a személyzetnek eszerint a terv szerint kell eljárni az ápolás során.

 Ez ugyan “csak” ajánlás, de kb. olyan mint mikor anyád azt mondta “ajánlom, hogy ne hozz egyest” vagy “ajánlom, hogy hazaérj éjfélre”. 

A férj három hónapig itthon volt és a fizetése nyolcvan százalékát kapta ezalatt. Nyilván a vállakozásban nem nagyon tudott dolgozni a teljes zárlat alatt egyáltalán, az enyhítés alatt hébe-hóba, tehát az a része a jövedelmünknek kiesett. Én ugyanúgy dolgoztam tovább a lockdown alatt, ahogy előtte. Ez az alapállapot.

A háztulaj és az ügynökség még a kezdetekkor sms-ben jelezték, hogy ha szükségünk van fizetési szünetre (payment holiday) akkor jelezzük.

A banktól sms jött, hogy kedvező feltételekkel személyi hitelhez folyamodhatunk, vagy emelhetjük az overdraft-ot (minuszba lemenős folyószámlahitel) ha szükségünk van rá. 

SMS jött a háziorvostól, hogy hol lehet online konzultációt kérni, a szemklinikától, hogy melyik nap fognak hívni időpontot egyeztetni és hogy a levél- és leletkézbesítés szünetel a posta kímélése és a fertőzésmegelőzés miatt. 

A rendszeres gyógyszerrendelések (magáncélú) amúgy is applikáción keresztül mentek már régóta a rendelővel és a gyógyszertárakkal együttműködve. Amúgy ebben az egész mizériában a munkahelyemen is gyógyszerellátásban volt a legkisebb fennakadás, az  többé kevésbé zökkenőmentesen működött. 

A szupermarketekben időkorlát, létszámkorlát, maszk, sorbanállás következett. Ahogy láttam és tapasztaltam, az emberek baromi fegyelmezetten követték a szabályokat. Az online vásárlást és az összegyűjtős vásárlást egy időre el lehetett felejteni (nagy bánatomra), mert az önkormányzat lefoglalta az összes szállítási időpontot azok számára, akik a veszélyeztetett kategóriába tartoztak (shielding). A kiszállítás tehát csak azoknak volt elérhető akik ezért voltak otthon - idősek, krónikus betegek, immunbetegek stb. A vásárlást is maximálták, három termékben - vagyis nem vehettél háromnál többet ugyanabból a termékből. Az elején a tészta, tojás, rizs, tej eléggé akadozott, de abszolút nem volt lehetetlen beszerezni bármit, mondjuk előfordult, hogy két helyre kellett menni érte, de nem volt hiány igazából semmiből sem, legalábbis itt.

A velünk még egy háztartásban élő legkisebb gyerekünk besegített a fizetése felével, így minden döccenő nélkül átvészeltük ezt a három hónapot, ez volt a mi vissza nem térítendő támogatásunk.

 Házrészletünk még nincsen ugye, a bármi többit (pl. bérleti díj, ülőgarnitúra részlete stb.)  simán fizettük tovább. A hűtő végig tele volt és semmilyen rezsiszámlával vagy házbérleti díjjal vagy ingatlanadóval vagy autó kötelezővel nem maradtunk el egyetlen eggyel sem.

A bizniszeknek kibocsátott, vissza nem térítendő segélycsomagra is lehetett jelentkezni az önkormányzatnál, ezt mi a saját bizniszünkre nem vettük igénybe.

A munkahelyemen a fő gondot a védőfelszerelés beszerzése jelentette. Az elején még elvoltunk a raktárkészletből amit a főnököm nagy előrelátásában (paranoiájában ami néha azért jól jön) felhalmozott, de egy másfél hónap után már nagyon sürgető volt a probléma. A káosz egy ideig tartott csak. A kezdeti akadozások után az állam a nagyobb ellátóhelyeket lezáratta és onnantól már “belsősként” könnyebb volt hozzájutni az eszközökhöz. Ezen kívül szerződést kötöttek az ebay-el is, ahol egy sürgősségi portált nyitottak egy külön webfelülettel. Ide regisztrációért kellett folyamodni külön, és egy előre meghatározott mennyiséget ingyen berendelhetünk - ez nekünk a személyzet számával arányosan: hatszáz maszk, hatszáz pár kesztyű, ötven plasztik arcvédő pajzs vagynemtom hogy magyarul mi (visor) háromszáz védőkötény és másfél liter sterilizáló gél. Ezt a mennyiséget minden héten ingyen megrendelhetem. 

Ezen kívül az összes extra védőfelszerelés költségszámláit havonta benyújthatjuk az önkormányzat felé és ennek nyolcvan százalékát is kifizetik. 

A támogatásról amit hozzánkvágtak már tettem említést a múltkor.

Ágyszámtól függően kapja az összes privát szektorban működő ápolási otthon, szociális otthon, idősotthon függően az ágyszámtól és a működési profiltól. Mi a húsz ágyra huszonnégyezer fontot kaptunk két részletben fertőzésmegelőzésre. Épp most igyekszünk elkölteni. A csajok kaptak új egyenruhákat, három helyen lett cserélve padlóburkolat, nekem ugye a zárt iroda teljes bútorzattal (még az üvegfal nem épült be, de hamarosan már egy szép akváriumban fogok ülni). Van már egy teljes életfunkciós tálca (ebből kéne még vagy kettő, de a főnök elég nehéz eset mondom én). Beszereztünk fali diszpenzereket a védőfelszereléshez, de pl. táblát amin a látogatók számára találhatók instrukciók, új klinikai hulladéktárolókat is vettünk stb.

 Ebből a pénzből lesz még néhány új konyhai cucc, talán egy (vagy merészebb álmaimban kettő) új beteg emelő. A személyzeti “öltöző” lesz még kicsit felturbózva valahogy, és ha futja még az ebédlőt akarnám a főnivel lecseréltetni, már annyit beszéltem neki, hogy talán hajlik rá. Ordenáré ronda és ezer éves textiles székek vannak benne ami abszolút alkalmatlan mindenre, hacsak arra nem, hogy több kolónia baci és atka jól ellegyen benne, én tűzrevágnám az egészet már holnap.

Ahogy szépen vége lett a szigorításoknak, sok intézkedés maradt a régi. Szerintem az elsőből tanulva az állami szervek próbálnak minél nagyobb óvatossággal eljárni, még az emberek helyett is. Sok helyen ugye maradt a maszk, az NHS-ben ki és be tesztelnek (mármint ha be kell menned a kórházba, és ha kijössz a kórházból), nálunk is heti tesztelés van mostantól megint. Hetente küldik a teljes tesztkiteket. 

Érdekes intézkedés volt az “eat out, to help out” felhívás a néphez, hogy menjenek zabálni -  röviden annyi volt hogy hétfő-kedd-szerdán minden étteremben (aki csatlakozott, tehát majd minden étterem) féláron lehetett enni egész augusztusban. Az éttermek áfáját elengedték, és a kaja másik felét az állam fizette ki. Mindezt azért, hogy segítsék az újraindulást - nem csak az éttermekről szól ez ugye, hanem a beszállítókról, termelőkről, hentesekről, tenyésztőkről, stb.stb.

Ahogy én láttam, elég sikeres volt az akció, minden tömve volt egész augusztusban.

Persze itt is sorolhatnám a negatív és nem annyira szépen kinéző dolgokat. A férj munkahelyén is volt létszámcsökkentés, nem a melósok hanem a fejesek között és ahogy hallom ez az általános máshol is. Sok szálloda nem nyitott ki újra és néhány étterem is bezárt. Sokan dolgoznak még mindig csökkentett munkaidőben kevesebb bérért. Sok étterem nem tudta megoldani a szabályok betartását - pl. asztaltávolság - így ételfutárral vagy elvitelre főzéssel oldják meg egyelőre. 

Sokan maradtak munka nélkül, hozzánk is jelentkezett konyhai kisegítőnek egy nő aki előtte szállodában irodás volt.

Nagy vonalakban szerintem az emberek is eléggé együttműködőek, több a szabálykövető mint az idióta.

A szabályozások és intézkedések valamint a segítség és a támogatás az első kaotikus állapota nem volt egy leányálom, de el tudom képzelni, hogy ebből a főpróbából ami élesben ment mindenki tanult. Sokkal hatékonyabb és kevesebb fertőzést és halált követelt volna ez az egész, ha az a rendszer ami mostanra felállítottak egy kicsit gyorsabb ütemben készül el... de hát, betudom annak, hogy azért ez egy nagy ország, és talán nem olyan egyszerű ez mint ahogyan kívülről sokat elmagyarázzák. Én csak tudom, mert vannak olyan dolgok amik még  így is két hónap szervezést igényelnek (pl. a heti tesztelés beindítása) és még nincs vége. 

A jó hír az, hogy ha tényleg T-sejt immunitás  lesz a velejárója a SARS2 fertőzésnek  (ahogy az új tanulmányok utalnak rá) akkor talán van remény arra, hogy egy normális(abb) életbe térjünk vissza néhány éven belül, persze ez sok minden mástól is függ... 

Abból indulok ki, hogy örüljünk annak, hogy ez “csak” ennyi volt/van és nem több, még úgy is, hogy ez is rettentő sok volt emberileg, társadalmilag és gazdaságilag. 

Ennél még SOKKAL rosszabb járvány is jöhetett volna és nincsen arra sem garancia, hogy a jövőben nem lesz ilyen vagy még ilyenebb. Molekuláris biológiai és mikrobiológiai tanulmányaimból egyetlen dologra próbálok koncentrálni amikor a pánik vagy a paranoia jeleit észlelném magamon, amit annak idején a borzasztó okos és borzasztó szigorú tanárúr ismételgetett tudniillik hogy 

(kb. idézem) 

A vírus érdeke hosszútávon az, hogy a vírusgazda minél tovább túléljen, ha a vírusgazda ugyanis elhalálozik akkor a vírusnak is annyi (illetve legalábbis egy idő után és legalábbis a koporsóban kevés lesz az esélye a következő gazdára és a további szaporodásra) szóval nem érdeke lerombolni az ötcsillagos wellnesshotelt. A vírusevolúció jó iránya a vírus szempontjából az, ha a virulencia nő, a mortalitás csökken. 

Az más tészta, hogy mennyi idő kell ahhoz, hogy egy adott vírus rájöjjön erre, de azért feltétlenül bizakodni enged ez a hír.

Róza

 

Ágyő vitéz kis gárdahadnagyom

 ....énekeltem torkomszakadtából a budapestévére.

A férjem egy hitetlenkedő arckifejezése után megjegyezte, hogy ennyi idő után is még simán meg tudom lepni, és hogy ne változzak meg sose merúgyszeret, na jó ezt nem mondta, de gondolta...

Mert volt a mulatós nagyanyám  aki mikor káposztalavelet töltött, vagy hájas tésztát kenegetett folyton ilyeneket hallgatott és riszálta a hátsóját is és közben énekelt a forrógőzös konyhában. A nagyapám akkor már nem élt, ha élt volna valószínűleg kimorgott volna a konyhasarki rökamiéról ahol folyton “döglött” két berúgás között, és akiről csak annyi emlékem van, hogy az öcsém - akit fatökűnek szólított - félt tőle, és én se szerettem a szemébe nézni, mert mindig haragudott rám, ha a konyhai kredenc fiókjában turkáltam. 

Emlékeim nagy részében goromba volt és utált mindenkit. Amikor ivott és nem utált mindenkit, akkor se szerettem a füstszagú kocsmában büdös sportszeletet majszolva rá várni, mert mindig azt mondta, még csak egy gurítás és megyünk, de én tudtam, hogy még néhány csoki lecsúszik addig amíg ő mégegyszer és mégegyszer elgurítja a kuglit.

Aztán vagy felmarkolja a papírtizeseket és jobb kedve lesz, vagy nem és akkor megint morogni fog egész délután.

Ez a mama viszont tovább énekelt. Csakazértis a kertben. Vagy a szőlőben.

És mikor a papa eltávozott az örök kuglimezőkre, ő sem maradt ott egyedül messzi, eladta a szőlőt, pincét, a házat, a földet, anyám és az öccse közelebb költöztették hozzánk.

Nagyanyám nem volt az a típus akit nehéz átültetni. 

Nyugdíjas táncolókba járt a barátnőivel - méghozzá a városba - a Vasutasba meg a Susogóba -  és össze is szedett magának egy oldalkocsis Pistabácsit, ami nem volt kis telesítmény, tekintve hogy az özvegyasszony kínálat messze meghaladta a betölthető üresedések számát az arra alkalmas özvegyemberek oldalán.

Onnantól kezdődött a jóélet, mindenhova eljárkáltak - gyógyfürdőbe, kültéri strandra, látogatókörútra rokonsághoz. Ők ketten eszméletlen jelenség voltak, Pistabácsi szikár, vékony ember, nagyon mély pipadohányos beszéddel, és akkor is vicces volt amikor amúgy nem... a mama meg ugye alacsony, kerek, pirospozsgás asszonyság.  Ahogy volt otthonkásan, beszállt az odalkocsiba, felvette a bukósisakot és mentek az erdőbe gombászni... mittomén ... mindig mentek valahova, csak azért a gombászni jutott eszembe, mert egyszer hazaállítottak egy strandlabda nagyságú kenyérgombával, és a mai napig érzem az ízét a számban. (Egyszer randira készülvén elkéstem a városi buszt és a Pistabácsi felajánlotta, hogy elvisz. Csak kettő feltételem volt: nem veszi le a bukósisakot és leszereli az oldalkocsit... elvitt....)

Sosem felejtem el, hogyan vágta el a mama egy nyisszel a tyúk vagy egy nagyobbal a nyúl nyakát, hogyan rántotta ki a nyulat a papucsából (szőréből),   vagy hogyan kalapálta fejbe a halat amit apám hozott a tóról.  Mindig megengedte, hogy ráugorjak a hal úszóhólyagjára, ami ha jól csináltam pukkant egy nagyot.

Tudom. Barbár népség vagyok, életem filmjében benne lesz a forrázott toll szaga, a kongó vájdlingok, a malacvisítás, füstön lógó stifolderek és svártlik szaga, a meleg zsírgőzös tél, a piros hó, a pájsli íze, a hájasztészta és a tejleves. Benne lesz a nyárikonyha zöld ajtaja, a műanyag szalagfüggöny, a szőlő és a bor íze,  meg a köpködő boszorkány a hűvös pince falán. 

... meg a knédli és a házi csigatészta.

Két világ közé születtem, amit ha közelről vizsgálunk nagyon ugyanaz, mégis nagyon más.

Egy mélyen katolikus és egy nagyon lazán református világ közé. Egy tüke magyar, szorgalmas, parasztcsalád, és egy jómódú, sváb, rátarti, borcsináló család közé. 

A kukorica és a szőlő közé.

... és mert ez mind mind a vitéz gárdahadnagyról jutott eszembe, azért főzök  gombapörköltet, úgy ahogyan mulatós mamám csinálta csípősen, krumplisan és tarhonyásan - betyárosan - ahogy az alföldön főznek, meg mert amúgy is imádok mindent ami gomba. Azért gárdahadnagyot énekelni asszem nem fogok főzés közben és segget riszálni sem, de ettől még van reláció nagyanyámmal bőven.

Carpe diem lélek volt ő  - amiben én még fejleszem magam, de ahogy öregszem nekem is egyre jobban megy és ahogyan ezen a héten a történések állnak mögöttünk és körülöttünk, igazolódni látszik, hogy ez az egyetlen járható út ebben az élet dologban, mert semmi másnak nincsen semmi értelme, de tényleg... 

Ki is gondolta volna, hogy erre a kis kevés gondolatra is jó volt ma a budapest tévé.

Régi szössz

Eszembe jutott egy régi blama.
Nyáron a Balatonon nyaraltunk, egy rokon nyaralójában és mikor a gyerekeim engedték rejtvényt fejtettem, a Bali meg nyírta a füvet folyton mer imádja csinálni, meg amúgy is az volt az alku, hogy olcsón kapjuk a nyaralót ha lenyírjuk a füvet.

Amikor elkezdődött az ovi, minden gyereket megkérdeztek az óvónők, ki mit csinált a nyáron?

Tamara háromévesen előadta egy mondatban az egészet
“ Mi voltunk a kenderparton. Anya rejtőzött, apa meg füvezett.”